Látlelet Győr-Moson-Sopron építészetéről - Tutervai Mátyással beszélgettünk + fotók a nyertes pályázatokról

– Hány tagot számlál a megyei építészkamara?

– Háromszázhetven körüli tagunk van attól függőn, milyen a gazdasági helyzet, hány tag szünetelteti a vállalkozását. Budapest és Pest vármegye után a legnagyobb létszámú kamara vagyunk. Sorban állni nem kell tervezőkért.

A covid idején készítettünk egy országos felmérést, amelyre az építészek mintegy 18 százaléka adott választ. Ebből az derült ki, hogy a tervezők durván 80 százaléka 1-5 fős cégben dolgozik. Nagyon sok az egészen kis létszámú cég, ami elgondolkoztató, nagyon el vagyunk aprózódva. Nehéz az ilyen kis cégekben bizonyos méret feletti munkát elvállalni. Régen voltak nagy tervező cégek, de aztán a rendszerváltás után mindenki önálló akart lenni. Ma már látszik, hogy nem feltétlenül jó, hogy eltűntek a műhelyek, ahova egy fiatal úgy tud bemenni dolgozni, hogy egy mester mellett tanulhat. Ez hiányzik. A pár fős cégekben nincs idő, energia a fiatalok betanítására.

– Milyen most a megye építészete?

– A megye gazdasága jól prosperál, ebből adódóan a covid és a válság dacára is van az építészeknek tervezni valójuk. A társasházak építése néha megbicsaklik, amikor a város szabályozási terve döcög, sok a változtatási tilalom. Ha Győrben járunk, látjuk, hogy ennek ellenére épülnek társasházak. Az ipari épületek építése mindig a húzóágazata volt Győrnek. Azt gondolom, hogy ez hellyel-közzel töretlenül működött. Középület mindig sokkal kevesebb épül vidéken, mint Budapesten, de azért egy-egy szakrális, oktatási vagy egészségügyi épület megjelenik és talán éppen ezért, mert ritkák, minőségi alkotások születnek. Összegzésként azt mondhatom, hogy az országos átlagnak megfelelő színvonalról beszélhetünk a megyében, sok esetben jobbról. Ez összefügghet azzal is, hogy a megyében van építész képzés is, és ez egy picit más, mint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.

– Miben más a képzés itt a Széchenyi István Egyetemen?

– Alapvetően más a viszony a hallgatók és oktatók között. Sokkal többet foglalkoznak a diákokkal, ebből adódóan a feladattal, az épülettel is. Könnyebben lehet egy ilyen kis rendszerben olyan új technológiákat az oktatásban megvalósítani, amitől ez az egész sokkal izgalmasabbá válik. A győri építészképzésben az évente megszervezett alkotóhét, amit a kamara is jócskán támogat, gyakorlatilag országos hírű és az összes képzési helyről jönnek hallgatók ide, mert olyan sokat ad, hogy érdemes részt venni rajta. Nagyon sok fiatal jön végez az egyetemen, akiknek javát elviszik a helyi tervező cégek, ha tudják. Így sok olyan fiatal jelenik meg a szakmában, aki hogyha egyébként szabadúszóként csinálná, sokkal lassabban jutna el olyan munkákhoz, ahol már meg tud jelenni a frissessége.

Az is nagyon fontos, hogy szinte minden oktató gyakorló építész is. Ha annak a tapasztalatnak, ami nekem tervezőként megvan a napi munkámban, csak a töredékét tudom átadni akár szemléletben a diáknak a konzultációk során, akkor ő amikor végez, sokkal könnyebben tud boldogulni. Az amúgy is fejtörést okoz mindannyiunknak, hogy ha kijön a hallgató az egyetemről azt gondolja, ő már kész építész. Pedig pontosan lehet tudni, hogy a képzés mit tud és mit nem tud adni. A napi gyakorlati munkához kapcsolódó dolgokat nem lehet egy képzési helyen megtanulni, ahhoz gyakorlat kell. Ma, ha valaki végez, a jogszabályok szerint két év gyakorlat után kérhet tervezői jogosultságot, de hogy ezt a két évet hogyan tölti el, nem mindegy. Jó, ha olyan helyre kerül, ahol mindent megtanulhat, arról, hogyan kell önállóan működni. Itt van még feladata a kamarának, hogy ebben a két évben olyan képzéseket, továbbképzéseket biztosítson, ami segíti a munkájukat. Olyan mentori rendszert próbálunk létrehozni, hogy legyen valaki, aki ebben a két évben terelgeti a végzetteket.

– Merre megy a megye építészete?

– Az a kérdés, hogy fejlődnek-e az építészek és tudnak-e az új technológiáknak, az új követelményeknek megfelelő épületeket létrehozni, amelyek emellett még szépek is. De az építész hiába lesz tökéletes, ha az építtető valahol megakadt sok évvel ezelőtt. Ebben mindenkinek dolga van. Az építésznek is, de az államnak is. Egyrészt a környezettudatosságra, másrészt környezeti kultúrára nevelésben nem állunk jól. Nem mindig az a szép az utca emberének, ami az. A Fertő tavi tájon, egy világörökségi területen megjelennek mediteránnak mondott lakóházak. Lehet önmagában formás az a ház, de nem arra területre illik. Ha elég karakán az építész és a hatóság is, aki szabályozza a környezetet, akkor megvan rá a lehetőség, hogy egy olyan épület kerüljön oda, ami korszerű, de az adott tájba illik. Furcsa módon egy idő múltán az ember rájön: ez is szép. Valószínűleg lassan lehet kicsit változtatni, emelni az építészeti kultúrát az emberek fejében. Az is kérdés, hogy a jogszabályok mennyire előremutatóak. A most készülő építészeti törvényben helyenként olyan szubjektív fogalmak jelennek meg, amelyek jogszabályi környezetben nehezen értelmezhetőek. A fejekben még nem dőlt el, hogy az előző századforduló építészete a követendő stílus, vagy megengedjük azt, hogy 2023-nak megfelelően építsünk azzal a tudattal együtt: ne szakadjunk el attól, honnan jöttünk és mik a gyökereink.

A társadalom nem elég bátor, sokszor ragaszkodunk a jól bevált klisékhez. Az építészek szívesen lennének bátrak. Ez akkor működik jól, ha jó kezű az építész. Mert mellé lehet nyúlni, ha azt hiszi, hogy kortárs épületet hoz létre, de annak semmi köze ahhoz a szellemiséghez, amit sugallni akar. Ha megnézzük, rengeteg villa jellegű bauhaus hangulatú ház épül. Vannak közöttük tökéletesek, amikbe az ember másnap szeretne beköltözni. Vannak közöttük azonban elhibázottak is. Vagy maga az épület, vagy ahova készült. Lehet tökéletes az épület, ha azon a helyen nem állja meg a helyét. Az építész többnyire próbálja a határait feszegetni, hogy mi az, amit egy megrendelő még elfogad. Az a jó, hogy ha az építész egy picit próbálja tágítani ezeket a határokat, feltételezve, hogy jó irányba akar menni, rávezetve az építtetőt arra, hogy van szebb, jobb megoldás is annál, mint amit ő mondjuk tíz évvel ezelőtt egy lakberendezési újságban látott. Erre vagy van fogékonyság, vagy nincs. Mivel az építész is a munkájából él, sajnos oda még nem jutottunk el, hogy vissza adjon egy munkát, mert úgy érzi, hogy vállalhatatlan az, amit meg kell építeni.

A szabályozás sem teremt tiszta helyzetet. Gyakran egymásnak ellentmondó szabályok vannak és okoznak rossz értelemben vett szabadságot. Mindig lehet találni valamiféle olyan kiskaput, ami alapján olyan dolgokat meg lehet valósítani, amit nem feltétlenül kellene. Sok esetben a szabályozásban konzervatívabbak vagyunk annál, mint amit meg lehetne lépni, és sok esetben nincsenek nagyon előremutató víziók, hanem napi problémákat próbálnak leszabályozni a települések is adott esetben. Az ember azt gondolná, hogy először azt kell meghatározni, mit várok a településtől 10, 20, 30 év múlva, hova akarunk eljutni, milyen legyen és ehhez hozom meg a szabályokat. De sajnos ez még nem mindig működik így. Mi, építészek azon vagyunk, azért dolgozunk, hogy jó szívvel vállalható épületeket tervezzünk, amelyben jól érzi magát az építtető, és amely olyan épített környezetet hoz létre, amelyben jó létezni mindannyiunknak.