Sérült vagyok. Na és?

Nagy Eszter Mária gyógypedagógus, a Kapcsok Alapítvány titkára hosszú éveken át kollégánk volt a Kisalföldnél. A versenyszférából merített menedzseri kompetenciái, valamint a hivatásába fektetett maximalizmusa már most kézzelfogható eredményeket teremtett. Győrben nemrégiben egy asztalhoz ültette a gazdasági élet, a helyi média szereplőit, valamint olyan civil szervezeteket és intézményeket képviselő embereket, akik érintettek a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában.

Ezen a rendezvényen felnőtt emberek lehetőségeiről volt szó, holott a szervező Kapcsok Alapítvány olyan sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekek támogatására alakult, akik integrált oktatásban vesznek részt. Mivel velük egészen fiatal felnőtt korukig, betöltött 24. életévükig foglalkoznak, nyomon követik életüket, pályafutásukat, jogos volt az igény arra, hogy már most elkezdjenek azon dolgozni, hogy megfelelő munkahely, befogadó társadalom várjon rájuk 15–20 év múlva. Ebben a célkitűzésben főtámogatójuk a Praktiker Magyarország Kft., a cég maga is foglalkoztat rész-, illetve teljes munkaidőben megváltozott munkaképességű embereket.

Nagy Eszter Máriát arról kérdeztük, szerinte milyen út vezet a teljes elfogadásig.

A munkaerőpiac is profitálhatna

– Mit mutatnak a számok? Hogyan állunk most a fogyatékos felnőttek elfogadásával?

– A munkaerőhiány számokkal alátámasztható, mint ahogyan a fogyatékos emberek száma is ismert. Úgy gondoljuk, hogy ha nem is teljes egészében, de pótló részként megoldást adhat a fogyatékos emberek munkahelyi integrációja erre a problémára.

– Önök számos programmal igyekeznek érzékenyíteni, ilyen az az integrált tábor is, ahol óvodáskorú sérült gyerekek, ép testvéreik és a szülők vesznek részt.

– Az alapítvány a kis mikrocsoportokat tudja elérni, ezek pedig a családok. Őket próbáljuk segíteni ilyen táborokkal, ahol az ép testvérek éppen úgy részt vesznek a programokban, mint sérült testvéreik. A legnagyobb erőssége ennek, hogy minden este leülünk közösen beszélgetni a szülőkkel. Előkerülnek a problémák. Amikor 24 órára össze vagyunk zárva, nem lehet pózolni. Ilyenkor mindenkinek kijön a nevelési stílusa, kirajzolódnak a családok programjai, a napi rutinjuk és legfőképpen az, hogy a gyerekek hogyan viselkednek egymással közösségben.

Itt nem lehet alakoskodni

– Számos önsegítő, terápiás csoport található a közösségi médiában, ahol a hasonló helyzetben lévő szülők megbeszélhetik egymással a tapasztalataikat. Az ember azt gondolná, hogy ez is mankó tud lenni.

– A családok háromszor-négyszer 24 órában összezárva egy pedagógussal és egy segítővel – ez olyan helyzetet teremt, ahol nem lehet alakoskodni. Volt például egy család, amely autista és hallássérült gyermekével érkezett a táborba, akit ötéves koráig egy intézménybe sem vettek fel. Ez volt számukra az első alkalom, amikor megpróbáltak beilleszkedni egy közösségbe. Már az első napon a többi szülő kitaszította a közösségből ezt a családot. Este a közös beszélgetésünk arról szólt, hogy fel kellett tennem a csoportnak a kérdést: „Ugyan mit vártok el a társadalomtól, ha a saját kis közösségeteken belül is jelen van a kitaszítás és a stigmatizálás?” A második nap egy ép kislány, akinek szintén hallássérült testvére van, szólt rá a kiközösített kisfiúra, hogy „ha elveszed tőlünk a labdát, akkor nem fogunk veled játszani”. Erre egyik netes csoportban sem találtak volna megoldást a szülők.

Áldás vagy átok a sérült testvér?

– Az ép testvérek is tudtak egymással tapasztalatot cserélni? Esetleg sorsközösséget alkotni?

– Azok a gyerekek, akik sérült testvér mellett nőnek fel, különleges képességekkel rendelkeznek. Ez abban nyilvánul meg, hogy számukra teljesen természetes egy hallássérült vagy autista ember jelenléte a világban, így a lehető legőszintébb módon tudnak hozzájuk közeledni. Olyan szociális megoldásokat tudnak adni ezek a gyerekek nekünk, amiket a felnőtteknek csak le kell másolniuk.

– A megoldás kulcsa az elfogadás ajtajához tehát ott van a gyerekek kezében?

– Nem olyan régen kezdtem el testvéreket mentorálni családokon belül. Segítek feldolgozni azt, amikor megtudja, hogy mi van a testvérével. Mert egy hallássérültön látja a készüléket, tud arról, hogy megműtötték, de egy autista testvérnél ez sokkal bonyolultabb. Ha a szülő sokkal többet foglalkozik a sérült gyermekével és a másikat egy picit háttérbe helyezi, akkor alakulnak ki a problémák. De ha rájön arra, hogy az ép testvért be kell vonnia, mert ezáltal lesz elfogadóbb, akkor lépnek rá arra az útra, ami a családon belüli egyensúlyhoz vezet.

– Nagyobb közösségeken belül is megvalósítható az érzékenyítés?

– Ha valaki megkeres minket azzal, hogy az ő közösségükben, osztályukban szükség lenne a gyerekek érzékenyítésére, akkor abban tudunk segíteni. Győrben a Radó Tibor Általános Iskola és Egyesített Gyógypedagógiai Intézmény működtet egy utazó tanári hálózatot. Mi a Kapcsok Alapítvánnyal elsősorban óvodákban vagyunk jelen, ők pedig az iskolákba mennek.

Integráljunk, de ne mindenáron

– Mit gondol arról, hol tart most az iskolai integráció?

– Az integrációt mindenhol el kell fogadni – ez a jelszó, de sajnos a gyakorlatban ez nem így működik. Ha nem teremtjük meg hozzá a feltételeket, ha nem érzékenyítjük a tanárokat, a szülőket és a gyerekeket, akkor nem fog működni a sérült gyermek beépülése a közösségbe. Én is integrációpárti vagyok, de nem mindenáron. Amennyiben nincs szakember, gyógypedagógus, tudás, befogadó környezet a gyermek mellett, azzal többet ártunk, mint segítünk. Ha nincsenek meg ezek a feltételek, akkor meg kell keresni a gyermeknek egy gyógypedagógiai intézményben a megfelelő szakirányt. De azt gondolom, hogy az integráció felé kell tartanunk, mert az a jövő.

Nyissunk egymás felé, ez a közös jövőnk kulcsa

Önnek is van tapasztalata, véleménye a sérült emberek elfogadásával kapcsolatban? Integrált osztályba jár a gyermeke? Nehezen talál munkát megváltozott munkaképességűként? Kérjük, ossza meg velünk észrevételeit! Leveleiket a [email protected] e-mail-címre várjuk.