Isten meghívása nem postán érkezik – Három kispap gondolatai a papságról és az adventi készülődésről + Fotók

Bősze Gábor, Brunczvik Mátyás, és Grafl Ákos mind ugyanazon a napon ölthették magukra a reverendát. Mint minden papnak, az ő hivatásuk is Isten meghívásával vette kezdetét, mégis egész más utat jártak be idáig.

Elsőnek Bősze Gábort kérdeztük miért választottad a papi hivatást?

– Minden egyes papi hivatás Isten meghívásával veszi kezdetét. Ezt a meghívást azonban nem mindig egyszerű felismerni és elfogadni. Vannak olyanok, akiknek hamar megy, de olyanok is akadnak, akiknek hosszabb időre van szükségük. Azt hiszem, én az utóbbi csoportba tartozom – vélekedett. -Gyerekkoromban nem voltam különösebben vallásos. Vasárnap részt vettem a szentmisén, de ennyiben ki is merült a vallásgyakorlatom. Megragadott ugyan a liturgia szépsége, a papság azonban csak kósza gondolat volt, melyet gyorsan felváltott például a tanári, a könyvelői pálya iránti lelkesedés. Az egyetemi éveim alatt kezdett újra foglalkoztatni a papság gondolata. A diploma megszerzése után hazatértem, és az önkormányzaton kezdtem dolgozni. Egyre gyakrabban jártam szentmisére, és egyre több szerepet vállaltam az egyházközség életében is. Sok imádság után sikerült csak megértenem, hogy Isten a papságra hívott – emlékezett vissza Bősze Gábor.

Mikor arról érdeklődtünk mi hajtja előre ezen az úton Szent Pál apostol szavai idézte, melyeket a korintusiaknak írt második levelében találunk

-„Krisztus szeretete ösztönöz minket” (2Kor 5,14). Pál apostolhoz hasonlóan engem is Krisztus szeretetének megtapasztalása motivál a papságra való készületben, hogy a papszentelés után minél több emberhez tudjam Őt elvinni.

Bősze Gábort a papi lét modern világban elfoglalt helyéről is kérdeztük

– Véleményem szerint a mai ember a boldogságot keresi. Rengeteget dolgozik, az áhított anyagi jólétért, melytől a boldogságot reméli. Elfelejtkezik azonban az Istenről, aki igazán boldoggá teheti. Szerintem a pap legfontosabb feladata manapság, hogy példás keresztény életével megmutassa a többi embernek, hogy Istenhez fordulva találja meg azt, amit keres: az igazi, a teljes boldogságot.

A jövőjét illetően úgy vélekedett, hogy ezek a döntések elsősorban Isten, másodsorban a megyéspüspök és szemináriumi elöljáróim kezében vannak.

-Biztos vagyok benne, hogy Isten mindig a nekem megfelelő feladatokat bízza rám püspököm és elöljáróim által. Azokat a feladatokat, melyekben a legtöbb emberhez tudom Őt eljuttatni.

Az adventi várakozásról is kérdeztük a kispapot.

-A járványügyi helyzet miatt az idei advent egy kissé másként alakult, mint az eddigiek. A korlátozó intézkedések miatt elmaradt az ilyenkor szokásos rohanás és hatalmas tömeg. Úgy érzem, több lehetőség adódott a külsődleges, felszínes készület helyett a belső készületre, lelkünk felkészítésére. Az advent központi üzenete, hogy az Úr el fog jönni, hogy megváltson bennünket, hogy megmutassa a hozzá vezető utat. Ezt a soha el nem évülő üzenetet sokszor elnyomja a világ zaja, most azonban lehetőségem nyílt még jobban megérteni és megélni az Urunk születésére való örömteli várakozást.

Grafl Ákostól arról érdeklődtünk, hogy régóta tervezett pálya vagy hirtelen sugallat vezetett erre az útra?

– A papi hivatás egy titok, az Isten meghívása, melyre pontos választ nem tudunk adni. De már egészen kis koromban éreztem meghívást, annak ellenére, hogy családom nem vallásos. Szüleim kiskoromban megkereszteltettek, sőt hittanra is jártam, de templomba közösen sose mentünk, otthon nem beszéltünk az Istenről. Hitet elsősorban nagyszüleimtől, és lelkipásztoraimtól kaptam. Mindig örömmel jártam a szentmisékre, ahol ministráltam is, otthon éreztem magam a templomban. Így nagyon korán felmerült bennem, hogy de jó lenne, ha egyszer én is a pap helyén állhatnék. Persze gyermekként nem tudtam pontosan megfogalmazni ezeket az érzéseket, de az évek elmúltával egyre jobban világossá vált, hogy a papi hivatás az én utam. Az Isten meghívása nem postán érkezik, hanem a csendben. Ezért fontos, hogy ha érezzük a hívást, akkor az imádság, a lelki vezető segítségével tisztázzuk, vajon Istentől jött, vagy csak saját gondolatainkat, vágyainkat tulajdonítjuk neki. A szemináriumban eltöltött két év után is úgy érzem, Isten az, aki meghívott az ő szolgálatára.

Grafl Ákos komoly elszántsággal halad a neki kirendelt úton és kemény munkával készül, hogy a rá váró feladatot a lehető legjobban teljesíthesse be.

– A papi hivatást, és az arra való készületet nem lehet félvállról venni, egy életre szóló elköteleződést kíván. Kispapként a szemináriumban az a feladatunk, hogy megerősödjünk a hivatásunkban. Mind a lelki, mind pedig a szellemi fejlődésre nagy hangsúlyt kell fektetni. Meg kell találni az egyensúlyt a tanulás és az imádság között. A cél természetesen az, hogy pappá szenteljenek, és az Istent képviseljem az emberek előtt. Mivel közösségben élünk a papképzés során, így egymást is tudjuk motiválni, segíteni ezen az úton. Nem lehet tagadni, hogy ebben az életformában is, mint a többiben, vannak korszakok. Olykor minden könnyen megy, az Istennel való kapcsolatban szárnyalunk, de vannak olyan időszakok, amikor úgy érezzük, reménytelen minden, mintha az Isten is hátat fordítana nekünk. Jézus tanítványainak és követőinek, nem azt ígérte, hogy aki őt követi, az mindig boldog lesz, baj sosem éri, hanem azt mondta: bízzuk rá az életünket, mert neki gondja van ránk, tud segíteni a nehézségekben.

Grafl Ákostól arról is érdeklődtünk, hogy látja a papság szerepét napjainkban?

- A XXI. század emberének nagy szüksége van az Istenre, és Isten révén a papra, még akkor is, ha ezt fél bevallani, vagy felismerni. A jólét és a gazdagság idején nem nagyon foglalkozunk a Jóistennel, sokszor megkísérthet bennünket az a gondolat, hogy erősek vagyunk, mi mindent megoldunk magunk, Isten nem kell nekünk. Sajnos most a vírushelyzetben is észre kellett vennünk, nem tudunk mindent megtenni a magunk erejéből. Egy láthatatlan vírus képes felforgatni életünket. Ferenc pápa fogalmazta meg találóan: „Azt hittük, hogy egészségesek maradhatunk egy beteg világban.” Úgy gondolom, a legfontosabb feladata a papnak a tanúságtétel. Meg kell éreztetni az emberekkel az Isten jóságát, és szeretetét. Be kell látnunk, hogy nem működik az, ha a templom falain belül megmaradunk. Így nem leszünk képesek másokat megszólítani, Istenhez vezetni. A papnak az Isten üzenetét kell elvinnie azoknak is, akik valamilyen oknál fogva nem jönnek el a templomba. A remény emberének kell lennie, a reménytelen világban. Mindez csak úgy valósulhat meg, ha a pap maga is erős hittel és istenkapcsolattal rendelkezik, máskülönben nem tudja eredményesen végezni szolgálatát. A példamutatás is, úgy gondolom, nagyon fontos, mert a pap személyén keresztül ítélik meg az Egyházat és az Istent is.

A kispap azt is elmondta, hogy most elsősorban a tanulmányokra és a lelki életre szeretné helyezni a nagyobb hangsúlyt, hogy kellőképpen felkészülhessek a papi életre.

-Nem csak papként, de kispapként is fontos, hogy megszólíthatóak legyünk, mert nem tudhatjuk, hogy egy jó beszélgetés, vagy kedves szó mit vált ki az emberekből. Lehet, hogy pont ez indítja el a hitetlent az Istenhez vezető úton, mert valamit megérzett az ő szeretetéből. Az Isten útjai kifürkészhetetlenek, a papság nem a karrierről és a hatalmas célokról szól. Bízom abban, ha elérkezek Isten kegyelméből a papszentelésig, akkor az adottságaimhoz és tehetségemhez legmegfelelőbb helyen és módon szolgálhatom Istent, és a rám bízott híveket.

Grafl Ákos számára ahogy az eddigi években, úgy most is az év legszebb időszaka az adventi, és a karácsonyi időszak.

-Egyházunk gondoskodott róla, hogy valóban méltón felkészülhessünk Jézus születésének ünnepére. Gondolhatunk itt a hajnali szentmisékre, a szentgyónásra, valamint az egész advent folyamán egymásra épülő szentírási olvasmányokra. Az idei advent valóban a várakozásról szólt. Elmaradtak a városi kirakodóvásárok, az ilyenkor szokásos rendezvények, ahol már december első napjaiban felcsendül a Mennyből az angyal. Ebben az esztendőben, úgy gondolom, minden a maga idejében történt. Volt lehetőség az elcsendesedésre, és a magunkba tekintésre is. A szemináriumban minden este más-más papnövendék tartott elmélkedést, mely szintén közelebb vitt minket karácsony igazi lényegéhez. Most az ünnep küszöbén nincs más dolgunk, minthogy felismerjük a szegényes istállóban közénk megszülető kisdedben életünk Megváltóját, aki elhozza szívünkbe az igazi békét és szeretetet.

Kovács Gábor számára a papi hivatás gondolata vele együtt nőtt, egy hosszú folyamat volt, mely a mai napig tart.

– „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15,16) – mondja Jézus búcsúbeszédében tanítványainak. Valóban itt rejlik a lényeg. Az Isten meghívott a papságra, és én erre a hívásra mondtam igent. Hogy miért? Nem tudom. Talán legjobban a szerelemhez tudnám hasonlítani az egészet. Hisz ki tudja jól megindokolni, miért szeretett bele a másikba. Persze részigazságokat említhet, hogy szép az illető, kedves és még sorolhatnánk, de érezzük, hogy ezek valami nagy egésznek apró részletei. – vélekedik Kovács Gábor, akit már egészen kisgyermekkora óta vonzott a templom légköre – Bár ministrálni nagyon nehezen kezdtem el, eleinte teljesen ellenkeztem. De miután „beadtam a derekam”, megtaláltam a helyem, szinte otthon éreztem magam a templomban. Teltek az évek, mialatt Isten szinte észrevehetetlenül életem elhagyhatatlan, szerves részévé vált. Persze voltak időszakok, mikor látótérbe került más út is, például, mikor kántorként szolgáltam plébániatemplomunkban. Sokszor felmerült bennem, hogy lehet, hogy kántori szolgálatra hív az Úr. Ilyenkor, mikor kételyek fogtak el, mindig Istentől kértem segítséget, amit Ő meg is adott. Mire a pályaválasztásra került sor, teljesen letisztult bennem, hogy a papi szolgálatra hívott meg Isten.

A 20 éves fiatal elmesélte, hogy, már most számtalanszor megtapasztaltam az Istennek a végtelen szeretetét.

- Ha visszagondolok egyes történésekre, szituációkra, mikor elfordultam Istentől és lenyűgöz, hogy az Isten nem hagyott magamra, pedig megtehette volna. Mondhatta volna, hogy „menj a saját fejed után, ha így akarod, aztán lesz, ami lesz”, de nem tette, hanem kitartott mellettem. Minden hibám, gyarlóságom ellenére meghívott munkásai közé. Szerintem ezért a végtelen szeretetért az a legkevesebb, hogy minél inkább arra törekszem, hogy az Isten akarata szerint éljek és haladjak tovább azon az úton, amelyet Ő kijelölt számomra. Sokszor megtapasztaltam, ha teljesen rá merek hagyatkozni az Ő szeretetére, gondviselésére, akkor nem történhet komoly baj.

Kovács Gábor a papi hivatás kortalanságáról és az alapok megtartásának fontosságáról is beszélt.

– Szerintem a feladat kortól független, én a különbséget a módszerekben látom. Nézzük a tanárokat, már Platóntól kezdve a mai napig a tanárok feladata, hogy tanítsanak, csak más a módszertan. Az orvosok esetében is ezt láthatjuk, már Hippokratésznak is az volt a feladata, hogy gyógyítson, és napjainkban is egy orvos fő feladata a gyógyítás, viszont egy mai orvosnak jóval több lehetősége van. És még számtalan példát hozhatnánk. A papokkal sincs ez másként. Maga Jézus fogalmazza meg a feladatot apostolainak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Láthatjuk, hogy a pap feladata, hogy embereket vezessen el Krisztushoz. Sokszor éri az Egyházat az a vád, hogy maradi. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az Egyház ragaszkodik Krisztushoz, az alapokhoz és nem ismer megalkuvást- részletezte.

-Teljesen igaz hogy, ahogyan a világnak, úgy az Egyháznak, a papoknak is fejlődniük kell, de ennek a fejlődésnek Krisztusban kell megtörténnie. Az alapfeladatot nem változtathatjuk meg, viszont a módszereinket kötelességünk újítani, fel kell ismernünk, hogy környezetünkben miként tudjuk a leghatékonyabban ellátni feladatunkat.

A fiatal papnövendék most és felszentelt papként is arra szeretne törekedni, hogy példa értékű életet éljen, ami során továbbadhatja azt a szeretettet, amelyet ő is kap.

-Mindenképp az Isten által kijelölt úton szeretnék járni. Most és majd papként is olyan életet élni, mely másoknak példa lehet, ezzel vonzóvá tenni az emberek számára a keresztény életet. A velem egykorú fiatalok körében látom, hogy rengeteg kérdésük van, csak nem tudják kinek feltenni Éppen ezért nagyon fontos a megszólíthatóság, hogy az emberek merjenek kérdezni. Sok ember egy egyszeri rossz tapasztalat alapján tesz megállapítást Istenről, az Egyházról és egy nagyon rossz kép alakul ki bennük. A mi feladatunk az, hogy nekik is megmutassuk, hogy az Isten jó, szeret bennünket és nem akar nekünk rosszat. Személy szerint azt a szeretetet próbálom meg továbbadni az embereknek, melyet én kapok Istentől. El sem tudjuk képzelni, hogy egy kedves szó, egy apró gesztus mennyit tud jelenteni egy embernek, de ugyanilyen ereje van a hallgatásnak is, hogy legyen, aki meghallgatja őket. Szeminaristaként most mind a hit terén, mind pedig a tanulmányaim terén fejlődni és gyarapodni szeretnék. Igyekszem már most kispapként, és ha majd Isten kegyelméből elérkezem a papszentelésig, akkor papként minden tőlem telhetőt megtenni Isten és az Ő népének szolgálatára – foglalta össze gondolatait Kovács Gábor.

Az adventi készülődés a járványhelyzet ellenére is különösen meghitt volt Kovács Gábor számára.

– Számomra karácsony az egyházi év legkedvesebb ünnepe, ezért adventben igyekszem én is minél jobban felkészülni rá. A roráte szentmisék, a szemináriumban tartott adventi esti imádságok mind segítettek elmélkedni, elcsendesedni és felkészülni. Volt győri bencés diákként, számomra advent szerves részét képezik a győri bencés templomban tartandó vasárnap esti adventi gyertyagyújtások is. Ezek az alkalmak még közelebb hozzák a várakozás élményét, amely majd az éjféli szentmisén teljesedik be, mikor együtt zengjük, hogy „Fel nagy örömre! ma született...”

A fiatal papnövendék úgy látja, a elgyorsult világunkban az emberek zöme nem szeret várakozni.

-Szeretünk mindent percre pontosan kiszámítani a legnagyobb hatékonyság érdekében. Sajnos ez az adventre is igaz. Az adventben boltról boltra rohanunk, hogy mindent beszerezzünk és karácsonykor általában csak úgy „beesünk” a betlehemi jászol elé. Az idei advent ilyen tekintetben egészen különlegesre sikeredett. Megtanított minket várakozni, elcsendesedni. A leértékelést most felváltotta az átértékelés. Amit az életünkben, és most szűkebb értelemben a karácsonyban, eddig természetesnek gondoltunk, most megtanuljuk, hogy egyáltalán nem evidens. Eddig egyik legnagyobb problémánk az volt, hogy milyen ajándékot vegyünk szeretteinknek, idén pedig az, hogy egyáltalán tudunk-e velük találkozni. Lehetőséget kaptunk arra, hogy átértékeljük az ünnep valódi lényegét. Csak rajtunk múlik, hogy egy ünnepet miként élünk meg.