A fényből egyszer ideér a halál - Interjú dr. Feller Gábor pszichiáter főorvossal

– Egy héttel a szörnyűség után az érintett családok, gyerekek hol tarthatnak a történtek feldolgozásában? Túl lehetnek a mélyponton vagy az csak most jön? 
– Mindenkinél más, mert a halál, annak elfogadása, feldolgozása egyénenként másfelé vezet. A tragédia kapcsán én is átgondoltam: mit tudtunk mi a halálról, amikor az egyetemen végeztem? Egészen mást. Másképp gyászolták akkor az emberek a hozzátartozójukat. Másképp foglalkoztak a saját esetleges halálukkal is. 

 – Miben lehetett ezt máshogy csinálni? 
– A gyászt dolgozták fel másképp. 

– Hosszabban? Mélyebben? 
– Nem. Volt egyfajta közösségi lehetőség arra, hogy ezt megbeszéljék. Otthon téma volt a halál. Manem az. Tabu. 

 – De most kopogtatás nélkül berontott a magyar családok életébe. Egy ilyen tragédia – ha jól sejtem – szinte mindenhol téma lett az elmúlt napokban. 
 – Pontosan. Nem az a baj, hogy most beszélünk erről, hanem az, hogy eddig nem tettük. A „kopogtatás nélküliség", ahogy ön fogalmazott, teszi nehézzé az egész feldolgozását. 

– Ez jobban igaz azokra, akiknek gyerekük van? 
– Igen. A legrosszabb álmok – s ilyenek vannak – azok, amikor a gyerekemmel valami történik. Arra ébredni, hogy elütötte a kocsi..., leesett a létráról... Ezeket én is átéltem, szerencsére csak álmomban. Egy szülőnek pokoli nehéz feldolgozni, ha valóban megtörténik ez. A gyerekeknek pedig azért nehéz, mert nekik erről eddig senki semmit nem mondott, mert a halál nem beszédtéma.

Lépésről lépésre

 – Mennyi ideig tarthat a feldolgozás? 
– Vannak fokozatok. Az első lépcsőfok a tagadás. Aztán jön a düh: valaki hibázott! A sofőr! A cég, amely kiadta a buszt! Az olaszok az autópályájukért! Aztán jön az elkeseredettség, a depresszió. Végül – jó esetben – a belenyugvás. Időpontokra azért nehéz lebontani ezeket a fázisokat, mert a gyász sem ugyanolyan. Van a normális gyász – erre nem tudok jobb szót. Amikor az előbb említett folyamat végigmegy, de nem vezet szorongáshoz, depresszióhoz. A szakirodalom komplikált gyásznak hívja azt, amikor valami megbicsaklik. A legjellemzőbb a sokk. A helyzetet egyszerűen nem tudja feldolgozni ilyenkor az ember. 

 – Ennek vannak látható tünetei? 
– Igen. Megzavarodik az ember, azt sem tudja, hányadika van, hova kell mennie. Nem tud koncentrálni, kiesik mindenből. Érzelmeiben elkeseredett, sértődött, kiürült lesz. Ez akár napokig tarthat. Ebből az ilyenkor szükséges ügyintézés ki kellene hogy rántsa az illetőt, de már az sem megy. Van, aki hiperaktívvá válik, minden rokont, ismerőst felhív, hogy gyertek a temetésre, hadd mondjam el... Aztán a temetés után újra visszazuhan. 

 – Mi most elsősorban olyan felnőttekről beszélünk, akik elveszítették a gyermekeiket. De mi van azokkal a gyerekekkel, akik mindezt átélték? 
– Azokkal beszélgetni kell. 

– Pontosan miről? 
– Elsősorban a halálról. S persze az esetről is. 

 – Hogyan lehet kamaszokkal úgy beszélgetni a halálról, hogy az valóban gyógyító legyen? Egyenesen vagy közhelyesen? 
– Ki kell mondani, hogy egyszer meghalunk. De felszínre kell hozni azt is, hogy értelme van az életünknek. S még nagyobb értelme lesz, ha addig, ameddig élünk, teljesülnek a vágyaink, álmaink.

 Az első órák sorsdöntőek

 – A héten a kollégám visszament ahhoz a kapuvári családhoz, akik tizennyolc éve egy hasonló balesetben egyik gyermeküket veszítették el. Akkor, bár sokan segítettek nekik, de szakember vagyis pszichológus nem állt mellettük. Mostanra lett csak alapvetés, hogy egy-egy szakembernek ki kell mennie az érintettekhez, az iskolákba? 
– Úgy tűnik, igen. Nem kérdés, hogy menni kell. Én azon csodálkoztam, hogy a mostani baleset után nem ment ki több szakember is Olaszországba. Szerintem szükség lett volna rájuk. 

– Mert ez olyan, mint más traumás sérülésnél, hogy az első huszonnégy-negyvennyolc óra a kritikus?
 – Igen. Ha későn kezdem el, amikor már tünetek alakultak ki, sokkal nehezebb a terápia. 

– Egy héten belül vagyunk, még nem késtek el? 
– Még nem. 

– És nem esünk át a ló túloldalára? Azt rendben lévőnek tartja, hogy a legtöbb iskolában osztályfőnöki óra témája lett a diákok busztragédiája, így azok is érintettnek érezhetik most magukat, akik nyilván nem ismerték a fővárosi gimnázium tanulóit? 
– Ma erről beszélünk, holnap másról. Ha időben lezárjuk, akkor nem lehet gond. Az újságban, a Facebookon nyilván látták, olvasták, továbbküldték egymásnak a hírt. Azért jó, ha egy pszichológus is kimegy egy érintett osztályba, mert ő látja, melyik az a két-három gyerek, akiket ki kell emelni a többiekközül, velük még érdemes lesz foglalkozni. De nem kell az egész osztállyal. Lehet, hogy náluk a háttérben egészen egyszerűen az van, hogy a családjukban átéltek már egy hasonlót, de ezzel eddig nem foglalkoztak. Most viszont felszakadtak a sebek.

 – Álljunk meg itt, mert igen: közlekedési balesetben nagyon sok család elveszíti valakijét. Gondolom, önnek is volt ilyen páciense. 
– Igen, volt. 

– Nekik nehezebb elfogadni a tragédiát, vagy annak, aki hosszú hónapok után veszít el valakit? 
 – Nagyon nehéz kérdés, hogy melyik a jobb halál... Ha a kettő közül kellene választani, én talán a hirtelen halált választanám. Látom ugyanis, hogy a hónapokig tartó szenvedés mennyire nehéz magának a betegnek, s ugyanúgy a hozzátartozóknak. Persze, nem mi választjuk meg a halál módját. 

 – Mit csináljanak az érintett családok: szerencsés, ha mondjuk csoportterápiával akarják kibeszélni egymásnak és egymás között a fájdalmukat? 
– A gyerekeknél alkalmazott pszichodrámában sokkal inkább hiszek. Annak lehet értelme.

Dr. Feller Gábor pszichiáter főorvos. Fotó: H. Baranyai Edina