Napjaink machiavellizmusa

Niccolò Machiavelli (1469-1527) Firenze szülötte, olasz író, államférfi és történetfilozófus. Egyik fő művével, A fejedelemmel maradandót alkotott, egyszer és mindenkorra beírta magát a történe­lem, és csak úgy „mellékesen" az államigazgatás, avagy a politológia nagyjai közé. Amit leír és megfogalmaz művében, az egyszerre tanulságos és ijesztő. Könyve egyesek szerint kétes hírnevet szerzett neki, amelynek révén a neve fogalommá változott, mai értelmezése szerint inkább pejo­ratív, mint pozitív tartalommal. A machiavellizmust az amorális, az erkölcstelen cinizmussal azonosítjuk, noha a saját korában tisztánlátása igenis szükséges és elvárható követelmény volt minden uralkodó számára, ha uralmukat sokáig meg kívánták tartani. Machiavelli gondolkodás­módja kristálytisztán tükrözi korának szellemiségét, amelyet a kíméletlen érdekérvényesítés, az álszent önámítástól való mentesség és az emberi élet értéktelensége egyformán jellemzett. Erről manapság a szükségesnél sokkal kevesebbszer esik szó, a történelmi távlat megszépíti a múltat, csak az építészet, a képző- és iparművészet, valamint az irodalom maradandó értékeire akarunk emlékezni...

Huszonkilenc éves volt, amikor Firenzében kivégezték Savonarolát, a köztársaságban szélsőséges politikai és vallási reformokat bevezetni igyekvő aszkéta szerzetest, és az ellentábor került hata­lomra. Machiavelli lett az ún. második kancellária feje. Hivatala kezdetben csak Firenze belső ügyeivel foglalkozott, de később összeolvadt a Tízek Tanácsának titkárságával. Machiavelli e mellett a magisztrátus titkára is volt, s ebben a minőségében a kormányzótanácsot, a Signoriát képviselve irányította a külügyet és a hadügyet. Tanúja volt VI. Sándor pápa természetes fia, Cesare Borgia minden mesterkedésének, amellyel saját fejedelemséget szeretett volna létrehozni Itáliában, kitapasztalta Borgia keménykezűségét és kegyetlenségeit, akire nem véletlenül esett még a testvérgyilkosság gyanúja is. Érdekes módon Machiavelli állítólag rajongott azért a Borgiáért, akitől oly sokan rettegtek és iszonyodtak. Mások szerint nagyon is tudatában volt Borgia hibáinak és korlátainak, azonban olyan jellemvonásokat látott benne, amelyek alapvető fontosságúak a fejedelemségre pályázóknál. Borgia agresszivitása, az a gyorsaság és a könyörte­lenség, amelyet terveiben és azok végrehajtásában alkalmazott, valamint opportunizmusa való­sággal lenyűgözte Machiavellit Manapság nem feltétlenül ismerik el az ehhez hasonló jellemvo­násokat, de a XV-XVI. sz. Itáliájában csak erős kézzel juthatott hatalomra bárki - természetesen megfelelő családi és egyéb háttérrel -, ezek hiányában se hatalmat szerezni, se megtartani eleve reménytelen volt. Ezt ismerte fel Machiavelli, amikor A fejedelemben megfogalmazta jó tanácsait az állam irányításáról. Machiavelli annak az eszményi új fejedelemnek a portréját vázolta fel, aki majd drasztikusan orvosolni fogja Itália reménytelennek látszó bajait. Machiavelli Borgia iránt tanúsított csodálata (?) ugyanakkor nem jelentette azt, hogy hívei és segítőtársai közé állt volna, sőt megérdemeltnek vélte Borgia hatalmának bukását, és bebörtönzését.

Machiavelli a Mediciek uralma alatt veszítette el hivatalát és befolyását, akik tulajdonképpen sa­ját gátlástalanságukkal, talán éppen machiavellista módon állították félre őt magát is. Mellőzése 1512-től egészen 1526-ig tartott, de befolyásának visszatértének nem sokáig örülhetett, a Medi­ciek alig egy évre rá kiszorultak a hatalomból, az újra szabad köztársaság hívei pedig inkább em­lékeztek arra, ahogy a Mediciek kegyeit kereste, mint hajdani szolgálataira a köztársaságért. A második félreállítása után egy hónappal meg is halt, elvitte az újabb csalódás...

Igazából köztársaságpárti volt, de korának romlottsága, az olasz államok gyengesége és az idegen hódítás veszélye miatt egy olyan új fejedelem eljövetelét áhította, aki megteremti majd a rendben, békében élő, idegenektől megszabadított és egységes Itáliát. Machiavelli szerint mindent, még a vallást is alá kell rendelni a hatalom gyakorlásának, az állami kényszerűségeknek. Őt tartják az államérdek (államrezón) első megfogalmazójának, noha a kifejezés csak halála után mintegy húsz évvel később jelent meg először.

Elsőként vetette fel a történelem ciklikus voltának gondolatát, és abból az alapelvből kiindulva, hogy az emberi természet nem változik, ő építette fel elsőként az ember tanulmányozására tá­maszkodó politikatudomány rendszerét.

A fejedelem a hatalom megszerzésének és megtartásának tankönyve - írja Juhász Vilmos a könyv 1991-es magyar nyelvű kiadásának előszavában. Úgy véli, hogy ez a kézikönyv mindmáig töké­letesen megőrizte időszerűségét, sőt aktuálisabb, mint valaha.

Juhász szerint „ha az államok sorsát a vezetők egyénisége és működése szabja meg", akkor telje­sen jogos annak a kérdésnek a feltevése, hogy milyen legyen egy ilyen vezető. Nem egyszerű vá­laszt adni rá, mert míg Machiavelli korában a hatalom és az uralkodás előjogai többnyire örökle­tesek voltak, apáról fiúra, ritkább esetben leányra szálltak, addig korunkban nyílt karrierépítés folyik hol tisztességes, hol pedig tisztességtelen eszközökkel. Azonban egy hatalomra pályázó as­piráns igazi mivolta csak azt követően fog teljes egészében kibontakozni, ha már hatalomra jutott, addig a karrierépítés legeredményesebb módja a teljes szervilizmus: el kell hitetni a regnáló ha­talommal, hogy csakis ő lesz az, aki hűen tovább viszi majd a korábbi irányvonalat, egyedül ő az egyetlen megbízható az utódjelöltek közül. Nem egyszer ez éppen olyan átváltozás, mint ahogy ebihalból béka, hernyóból pillangó lesz. A szovjet pártapparatcsikok útja a főtitkári székig vajon nem járt-e együtt teljes metamorfózissal, mikor a hatalom csúcsára értek? A leírtak gyakorlatilag egy az egyben elmondhatók a totalitárius rendszerekről, ahol az egypártrendszer és a vezérelv ér­vényesül, de vajon mennyire igaz mindez az ún. demokráciákban?

Tévedés azt hinni, hogy a közvélemény ereje erősebb a hatalmi manipulációknál, az igazi hatalom úgy játszik a közhangulaton, mint egy a világhírű muzsikus a hangszerén: játszi könnyedséggel.

Napjaink Magyarországán nagyszerűen megfér egymás mellett a még feudális gyökerekből táp­lálkozó, a pártállamot is végig kísérő örökölt tekintélyuralmi szemlélet és a demokrácia elvrend­szere. A magyar demokráciában a pártok - anakronisztikus (?) fogalomhoz visszatérve - a de­mokratikus centralizmus elvét érvényesítik, az egyik jobban, a másik relatíve kevésbé -, de mintha a hatalmat gyakorlók eleve igyekeznének elejét venni a tőlük független platformok és irányzatok, más hatalmi gócok kialakulásának. (Eklatáns példának tűnik minderre a kisgazdák belviszálya, amely törvényszerűen vezetett el a választóbázisuk elsorvadásához.) Miközben lát­szólag a közéletben a demokrácia a mérvadó, a pártokon és főleg a parlamenti frakciókon belül teljessé és kizárólagossá igyekeznek tenni a pártfegyelmet, azaz a választott tisztségviselőknél - a parlamenti képviselőket is közéjük sorolva - az ún. képviseleti jelleg kvázi nem a klasszikus módon érvényesül, az érintettek nem a választóikat, hanem az őket befogadó, támogató pártot képviselik. A pártpolitika formálása, a közvélemény felé történő rendszeres megnyilvánulás joga ugyanakkor egy szűkebb agytröszt, egy vezetői mag kiváltsága, amelybe bekerülni, onnan másokat kiszorítani korántsem egyszerű és ve­szélytelen vállalkozás. A hatalmi elit aztán tíz körömmel kapaszkodik pozícióihoz, társadalmi és anyagi előjogaihoz, előnyeihez. Sosem elég a meglévő, mindig újabb és több kell: a városatya polgármester, a polgármester képviselő, az országgyűlési képviselő pedig az európai intézmények hazai viszonyokhoz képest roppant jól fizetett munkatársa kíván lenni - korábbi funkcióit is megtartva!

A demokrácia számukra veszélyes elemeit közfelkiáltással nagyon gyorsan kiiktatták a szabályo­zásból, így pl. a képviselői visszahívhatóság lehetősége sem élt nagyon sokáig a rendszerváltást követően. A pártállami időkből ugyancsak átmenekítették az egyéni és a listás választások kom­binált rendszerét, amely gyakorlatilag sebezhetetlenné és kiszoríthatatlanná teszi a vezető elitet az állami- és pártirányításból. Ma egy vezető garnitúra csak a pártjával együtt buktatható meg, de jellemző, hogy egy választási vereség sem elegendő nálunk ahhoz, hogy részben vagy egészen le­cserélődjön egy magyarországi párt vezérkara.

Ezek után vegyük sorra Machiavelli egyes ajánlásait, hogy lássuk jó tanítványok-e kortársaink.

Machiavelli ún. öröklött és vegyes fejedelemségeket különböztetett meg a maga idejében. A XX. századi Közép- és Kelet-Európában a forradalmak és a két világháború teljesen felborította az öröklési rendet, átrajzolta a térképet, sok országban új hatalmi elit formálódott. Machiavelli az újonnan alakult „fejedelemségeknél" kihangsúlyozza, hogy a hatalom megtartása sokkal fáradtsá­gosabb számukra, mint az örökletes monarchiáknál. Gyakorlatilag rendre tapasztalható volt, hogy az új államformációk sok új első számú vezetője igyekezett volna dinasztiát alapítani - nem raj­tuk múlott a sikertelenség. Ha Horthyt nem sodorja el a vesztes háború, fia került volna a helyére. Ceausescu uralkodói allűrjei, családjának bevonása a hatalomba szintén ilyen szándékokról ta­núskodott. A Szovjetunió befolyási övezetét alkotó államokban uralkodó bábok csak leutánozták a nagy testvért, de a lényegi személyi döntésekben Moszkváé volt a végső szó, a Kreml pedig nem dinasztiák alapításában, hanem minden körülmények közepette hű elvtársakban gondolko­dott. A nagy testvér a háttérből ugyanakkor megvédte ezeket az országokat a vegyes fejedelemsé­geket kezdetben jellemző instabilitástól, elősegítette gazdasági és politikai konszolidációjukat.

A XX. század nem annyira az annektálások korszaka volt Európában - nem számítva a náci Né­metország kudarccal végződő terjeszkedését. Az Anschluss 1938-ban amúgy egy az egyben iga­zolta Machiavellit abban, amit olyan területek annektálásáról írt, ahol a két összekapcsolt rész összefüggő területet alkot, és lakosai ugyanazt a nyelvet beszélik. Hitler bevonulása Ausztriába diadalmenet volt, mentes különösebb megrázkódtatásoktól. Mindkét világháború után nagyhatal­makat szedtek szét törpeállamokká, a nemzetiségi, etnikai és gazdasági egység megtartása éppen hogy nem volt kívánatos. A cél éppen az volt, hogy a támadóként fellépő és végül mégis vesztes fél nehogy képes legyen ismét hatalmi ambíciókkal előállni - erre tett pecsétet Trianon majd Jalta. Hasonló módon büntették a csatlósállamokat is rosszul megválasztott szövetségeseikért.

Sokkal nehezebb helyzetben van a hódító, ha olyan területet hódít meg, amely nyelvében, szoká­saiban, törvényeiben jelentősen különbözik. Machiavelli szerint a hatalom megszilárdításának egyik módja, ha a hódító fejedelem a meghódított országba helyezi székhelyét, és onnan kormá­nyoz. Ez gyakorlatilag nem jellemző, egyetlen annexió esetében sem volt ilyenre példa az elmúlt évszázadokban... Nem fordult elő ilyen Magyarország három részre szakadásának idején sem, mint ahogy az is kizárt, hogy korunk egyik meghatározó fejedelme az általa meghódított keleti or­szág fővárosába költözzön.

Machiavelli vizsgálja a hatalom megtartásának és gyakorlásának módozatait is. Első lehetőség­ként egy teljesen új hivatali adminisztráció kiépítését említi meg, amely teljes egészében a feje­delemtől függ, csak feléje lojális, abszolút mértékben megfelel a bürokratikus irányítási rendsze­reket jellemző, szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyoknak. A fejedelem kreatúrái pozíciójukat, meggazdagodásuk lehetőségét a fejedelemtől kapják, tehát maximálisan lojálisak vele. Az ilyen rendszer nagyszerűen működik mindaddig, amíg a fejedelem hatalma erős, de elemeire hullik szét, ha az meginog, vagy meggyengül. M. a másik irányítási, kormányzási alternatívaként a helyi arisztokrácia vagy a meghatározó pénzügyi/gazdasági elit képviselőinek bevonását említi, akik­nek tényleges vagy vélt, de gyakorlatilag mégis mindenki által elismert előjogaik és tekintélyük van az adott országban. Másként kell kormányozni ott, ahol a királlyal majdnem egyenjogú peerek, hercegek regnálnak, és másképp, ahol minden főnemes egyben hűbérurának vazallusa, s a király a legfőbb hűbérúr.

Ha napjaink Magyarországán keressük az előbbi elvek gyakorlati érvényesülését, a kormányváltá­sokat kísérő hatalmi struktúraátalakításokra és személycserékre érdemes gondolni. Mindenekelőtt a rendszerváltást követő évekre, amely eleinte alig-alig érintette az államigazgatási, a tanácsi majd önkormányzati apparátus hivatalnokseregét. A rendszerváltó erőknek nem állt rendelkezésre olyan szakemberekből álló, tapasztalatokkal is rendelkező csapat, akikkel leválthatták volna a ko­rábbi garnitúrát, de a békés átmenetről szóló egyezség is kizárta tömeges tisztogatást. Nem is na­gyon lett volna értelme, hiszen a rabszolgák zöme mindvégig lelkiismeretesen, tisztességesen vé­gezte és végzi a dolgát, a mindenkori jogszabályokat alkalmazva, az éppen soros főnökeik inst­rukcióit követve. Ami pedig az ún. arisztokráciát illeti, a rendszerváltás után létrejött és formá­lódó pártok egyikének se nagyon akadt egy-két embernél több olyan vezető egyéniség, aki tartó­san, és majdhogynem pártoktól függetlenül is köztiszteletben álló személyiség lett volna. Közis­mert menedzsereink, művészeink, sportolóink és sportdiplomatáink nimbuszát az egyik vagy má­sik párt melletti nyilvános kiállásuk rendre megtépázta. Ennél is jobban bántja sokak szemét a tisztességesen politizálók mellé felzárkózó karrieristák gátlástalan és leplezetlen szerzési vágya - nem véletlenül vált a magyar társadalom jelentős része frusztrálttá, kiábrándultsága miatt politi­kailag passzívvá.

A XXI. század Magyarországán a hajdani nemesi rangokat övező tisztelet már elenyészett, anak­ronizmus is lenne feltámasztani az egykori előjogokat. Történelmünk nagyjainak sorát végig­nézve megállapítható, hogy az igazi nagy nevek tetteikkel írták be magukat a történelembe, nem pedig születésük jogán. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy örökletes jogokra tá­maszkodó arisztokráciában gondolkodni nálunk indokolatlan, politikaformáló befolyással rendel­kező potentátok száma pedig csekély. A rendszerváltással a hatalom közelébe kerülő, időnként azt megragadó réteg pedig érthető módon mindent megtett és megtesz azért, hogy még véletlenül se szorulhasson háttérbe még párton belül sem - ezt támasztja alá az országos és területi listás, valamint az egyéni körzetekre egyaránt épülő választási rendszer, továbbá az egyes pártok belső diktatórikus működése, a vezér(ek) támadhatatlansága és lecserélhetetlensége.

Tévesnek tűnik Machiavellinek az az állítása, hogy az emberek mindig félnek az ellenzéktől, és ellenségei az újítóknak. Ahol a kiábrándultság dominál, ott egyre inkább a választópolgárok egyre fogyó még aktív rétege nem valamire szavaz, hanem valami és valakik ellen, jóllehet nem lát maga előtt igazi alternatívát. Ha úgymond besokallnak, akkor nem számít, hogy kik jönnek, csak menjen a jelenlegi garnitúra, ezért inkább vállalja a kormányváltást kísérő bizonytalanságokat, és zöld utat ad az újításoknak.

Beszélhetünk-e egyáltalán újításokról, miközben a választási programokból mindinkább kiszorul a szakmaiság? Az elmúlt tízegynéhány év választási programok szerkezete, retorikája a kimunkált szakmai kormányprogramok leértékelődését hozta magával, az érzelmekre ható szlogenek, az egyszerű ember érzelmeinek manipulációja váltotta fel a szakmaiságot - nem csak nálunk!

Ehhez a szemléletváltáshoz feltétlenül szükség van lövészárkokra, az ország két felének szembe­állítására. Ha valaki belegondol, hogy létezik-e egyáltalán ugyanaz a markáns különbség bal- és jobboldal között, mint a XX. században, rá kell, hogy ébredjen, hogy az egyes társadalmi rétegek, osztályok összekeveredtek, a határvonalak elmosódtak, az ideológiai különbségek gyakorlatilag csak retorikailag maradtak meg. Meglátásom szerint az MSZP és az SZDSZ ugyanúgy egyes gazdasági érdekcsoportok gyűjtőpártja, mint a FIDESZ, a KDNP és az MDF vonal. Ha fel­hagynánk a polgári és a következésképpen nem polgári Magyarország szembeállításával - amely egyébként manapság tartalmilag megfoghatatlan -, akkor kiderülne, hogy milyen sok közös vonás van a két fő irányvonal mögött. Mindegyikük mögött van nagytőke és finánctőke, mindegyikben vannak polgárok és nem polgárok, iparban vagy mezőgazdaságban dolgozók, vállalkozók és al­kalmazottak, egykori MSZMP-tagok és pártonkívüliek egyaránt...

A korábban akár részben mérsékeltnek is mondható egyes jobboldali formációk nyitását a szél­sőjobb felé csak részben magyarázza a szavazatok gyűjtésének vágya, hiszen közel ugyanannyit el is veszít a középutasoknál. A fő indok e mellett a politikai másság jegyeinek erősítése, az azonos vonások álcázása. Ugyanez a szándék magyarázza viszont, hogy a szélsőbalnak mondott csopor­tosulásoktól még az ún. baloldali pártok is elhatárolódnak, nem csupán a jobboldaliak. És mily furcsa, hogy tavaly a szélsőjobb éppen a hagyományos baloldal rovására tudott terjeszkedni...

Kormányzati vagy ellenzéki szerepvállalástól függően hol az egyik, hol a másik oldal lesz bizo­nyos szociálpolitikai célok fő védelmezője és képviselője, ahogy ezt a kormányzás vagy a szava­zatokért folytatott harc megkívánja. A szembeállítás kényszere ugyanakkor azért is él, mert az ellenségkép fenntartása, a bűnbakok kijelölése a másik oldalon egységbe tömöríti az adott pártot vagy koalíciót, kevesebb és halkabb lesz a belső ellenvélemény, mert hangoztatója joggal tarthat attól, hogy kikiáltják az ellenoldal bérencének, és kizárják.

Országos egységet jelentő platform még olyan sarkalatos kérdésekben sem alakult ki, mint az uniós tagságunk, az iraki háború vagy a belpolitikában a romakérdés, a gyűlöletbeszéd tiltása!

Machiavelli hosszasan foglalkozik azokkal a fejedelemségekkel, amelyekben a fejdelem idegen fegyveres segítséggel került hatalomra. A második világháborút követően több ilyen is tapasztal­ható volt - a szovjet befolyási övezetben leginkább. A szocialista tábor országait irányító főtit­károk Moszkvának köszönhették hatalmukat, a Kremltől függött uralkodásuk hossza is. Ennek fejében szervilisen végrehajtottak minden elvtársi iránymutatást, így viszonylag szabadon épít­hették ki saját klientúrájukat, gyakorolhatták kiváltságaikat. (A külön utas Titót vagy Maót hamar kiátkozták.) Ugyanakkor sohasem lehettek abban biztos, hogy mikor válnak kegyvesztetté, melyik harcostársukból lesz képletesen szólva Brutus, hogy a helyébe léphessen a nagy testvér áldásával.

Az ehhez hasonló bábokról Machiavelli kevés jót mond, így gyakran hiányolható náluk pl. az egyébként elvárható vezetői készség, az uralkodás művészetének az ismerete - úgyis másutt és mások döntenek helyette érdemi dolgokról! A bábok bábokat szülnek, az országos politikai köz­élet vadhajtásai helyi szinten gyakran leképeződnek. Nem furcsa-e, hogy akár az ötvenes-hatvanas években, az utóbbi 20 évben is az uralkodó pártkoalícióhoz való hűség és elkötelezettség az egyik legfőbb káder-kiválasztási szempont sokszor a szakmai rátermettséget is negligálva? Nem fontos, hogy a kiszemelt vezető ért-e a rádiózáshoz, televíziózáshoz, atomerőműhöz, a BKV-hoz vagy a légi közleke­déshez... A választott testületek munkáját segítő, előkészítő bizottságok soraiban a laikusok itt-ott többen vannak, mint a szakemberek, mert így az adott bizottság kevesebb vizet zavar...

Még mindig nem tudni, mi várható vajon Irakban? Egyértelmű, hogy ott és most csak olyan kormány alakulhat, amelyik az USA-nak köszönheti hatalmát, élvezi az USA támogatását. Meg tudja-e majd tartani a hatal­mát huzamosabb ideig? Ki tudja-e alakítani azt a tömegbázist, amely egy remélhetően demokrati­zálódó politikai rendszerben a hatalom megtartásához és gyakorlásához szükséges? Megkockáz­tatható, hogy talán nem is a választópolgárokat, mint inkább a társadalmi és gazdasági élet meg­határozó köreit kell megnyernie. A tanulság - nem csak Obama elnök, de az egész világ számára - az lehet, hogy a diktatúrák leváltása nem mindig sikerül úgy, ahogy ezt a forradalmi tömegek elgondolják - intő példaként állhat Románia esete, amelyet máig az ellopott forradalom iskolapéldájaként emlegetnek bizonyos körökben.

Machiavelli szerint a fejedelemnek nem lehet más célja és gondolata, mint a háború. „Ez az egyetlen foglalkozás, ami a fejedelemhez méltó. A született fejedelmek háború és hadsereg segít­ségével tarthatják meg hatalmukat, a polgári sorból származó férfiak pedig gyakran csak a hábo­rúnak köszönhették, hogy fejedelmi méltóságra emelkedhettek." A fegyvertelenség esetén az alattvalók megvethetik és lenézhetik uralkodójukat.

Hitler kísértetiesen jó tanítvány volt. Hatalomra jutása, Németország gazdasági fellendítése csu­pán egyetlen célt, a terjeszkedést szolgálta. A vesztes Nagy háború után Hitler és a mögötte álló erők helyreállították a németek önbecsülését, felsőbbrendűségükbe vetett hitüket. Hitler erős had­sereget teremtett, képes volt megalázni az egész világot. Más kérdés, hogy ez milliók életébe ke­rült. Az emberélet Machiavelli korában sem számított az uralkodók hatalmi harcaiban, Sztálin lelkén szintén milliók életének kioltása szárad, de Szaddamot, Pinochetet vagy Castrót sem za­varta lelkiismeret furdalás, ha szabadulni akartak ellenfeleiktől.

Egyetlen diktátor nevében elkövetett gyilkosság, népirtás felelőssége alól sem adhat feloldozást, hogy az ellenlábas fejedelem nevéhez szintén hasonló cselekedetek fűződnek, Hitlernek sem bo­csátható meg a holocaust, mint ahogy Sztálinnak sem, amit ő maga és nevében a hívei elkövettek!

A Machiavelli által ideálisnak tartott személyiségjegyeket végignézve a fejedelmek nem feltétle­nül testesítik meg a polgári, de még a keresztény értékrendet sem. Legyenek kegyetlenek és kí­méletlenek. Jobb, ha nem tartják tiszteletben az adott szó szentségét. Ha kevés a törvényi segít­ség, alkalmazzanak nyugodtan erőszakot, a jogrend utólag mindig igazolhatja tetteiket. A fejede­lem legyen szószegő és rossz, mert az emberek sem tökéletesen jók, a hatalom titka sokszor in­kább a róka, mint az oroszlán lelkületét igényli. Így lenne ez ma is? A választ ki-ki adja meg saját maga!

A tekintélyszerzés egyik legjobb módja M. szerint, ha a fejedelem vállalkozásaival és céljaival mindig magasabbra tör, ha uralkodásának maradandó emlékeket tud állítani, legyen az színház és autópálya-építés, ilyen vagy olyan múzeum, kiállítás, netán világraszóló nagyrendezvények fel­vállalása vagy lemondása, nemzetközi szerződés aláírása.

Végül néhány szó a semlegességről, amely 1956 egyik fő követelése is volt, s végül semmi se lett belőle. A Varsói Szerződésből a NATO-ba csöppentünk, a KGST-ből az Európai Unióba tartunk. Hol van már a tavalyi hó, a hőn áhított svájci példa követése? Machiavelli erre azt tanácsolja, hogy nem szabad semlegesnek maradni, mert a győztes irgalom nélkül bármikor leszámolhat a semlegessel, mert nem állt ki mellette, azaz csak taktikázott, az ellenoldal győzelmére játszott, csak nem jöttek be a számításai. Nincs miért jutalmazni a semleges felet, mert az nem érdem, hogy kívül maradt, viszont bűn, hogy nem segített, amikor tehette volna. Machiavelli alapesetben ugyanazt vallja, amit a hidegháború és a szocialista átalakítás időszakában a testvérpártok, azaz Aki nincs velünk, az ellenünk van!

Semmivel se másabb a kérdés, amelyet az USA tett fel az ENSZ-nek mintegy kihívásként: aki nem támogatja iraki terveit, az ellene van. Ezzel sikeresen megosztotta a formálódó és bővülni készülő Európai Uniót. Az USA a semlegességet sem díjazta, hiszen Törökország 30 md USD-tól esett el azért, mert nem vállalta fel a nyílt kiállást. Franciaországgal szemben az USA ugyanakkor különféle retorziókat helyezett kilátásba, mert Chirac Blairrel ellentétben nem támogatta, hanem nyíltan ellenezte az iraki beavatkozást.

Úgy tűnik, hogy egy ország csak akkor maradhat semleges, ha geopolitikai tényezőként a szóban forgó viszályban, véleménykülönbségben amúgy is érdektelen fél. Svájc könnyen maradhatott ki háborúzgatásokból, amikor az egész ország alkalmatlan csapatok mozgatására, s olyan természeti kincsei sincsenek, amelyeket feltétlenül birtokolni kellene. Magyarország viszont a Kárpát-meden­cében tiszta átjáró ház, honfoglaló őseink nem voltak eléggé körültekintőek, amikor ezt a hazát választották. Keletről Nyugatra és viszont Magyarországon át vezet az út, ez tette annyira sors­próbálttá a magyarságot.

Az ideális nagy szövetséges megválasztásában eddig többnyire kevés sikerrel jártunk, leginkább elügyetlenkedtük az átállási kísérleteket is. Machiavelli pedig azt mondja, hogy az utolsó lehele­tig vétek kitartani a szövetséges mellett, a romantikus idealizmusnak a fejedelemség látja kárát. Magyarország elvetélt kiugrási kísérletének Románia és Csehszlovákia lett a haszonélvezője, pe­dig a románok a németek csatlósaiként velünk versengtek Hitler kegyeiért. Az olaszoknak is megbocsátották Mussolinit és egész korszakát, mert időben és eredményesen tudtak váltani.

Úgy látszik, hogy a machiavellizmus mind a mai napig tanulságos tudomány, amely az érvénye­sülésnek nem feltétlenül tisztességes, de igen jó iskolája. A hatalom megtartása, a nép boldogu­lása pedig számtalan egyébként etikátlan és embertelen dolgot képes folyamatosan és utólag iga­zolni, csak mindehhez nem egyszer igen csak gyomor kell