Magyar radír 2016 - Gerle Kiss Éva: Kézcsókom

Az utcán meglát egy kapualjat. A kapualjban egy hajléktalant. A hajléktalanról eszébe jut az apja. Az apja is lehetne ott, akár. Visszaidézi a történetet, sokadszor. Halad a nő az utcán, bevillannak a képek. A hófehér ruha a karvalyarcún. A menyasszony, apa új választottja, már több mint negyven. Az a kurva később kicsinálta az apját. Na de mindent sorjában. Anya, apa elvált, ő akkor még csak tizennégy, épp rendszerváltás, erre mindig emlékezni fog. Listen to your heart, dúdolta az osztály. Akkor még hitték, elég a szívre hallgatni. Az apa akkoriban vidéken vett házat nagymamáék összekuporgatott pénzéből, meg a fehér Zsiguliból, cserébe hajlandó volt otthagyni a panellakást és a családot. A nő látja magát a tornácos parasztház kertjében, kordbársony répanadrágban kapál, akkoriban nagy divat volt, mellette a nővére vigyorog, csitrik voltak, idétlen kamaszok. Lementek apucihoz és jól érezték magukat, annak ellenére, hogy apa olyan idegen, mintha épp akkor ismerkednének egymással. Ők meg csak túrják, kapirgálják a veteményest, illetve annak a helyét, amiből aztán semmi sem lesz, mert nem egész egy év múlva túlad apjuk a házon, hogy azután a karvalyarcúval vegyen egy nagyobbat, messze vidéken. A kamasz lányok ott is jártak, amikor már lehetett, mert kezdetben nem nézte túl jó szemmel őket az asszony. Élt még ott valaki, nevezetesen az asszony nagyfia, ő úgy élt ott, mintha még gyerek volna, de nem volt gyerek már rég. Neki így volt egyszerűbb, élősködni az anyján, akinek szintén jól jött ez a fajta szimbiózis. Na de hogy is volt pontosan, próbál visszaemlékezni a nő. Igen, eleiben minden normálisan működött, úgy tűnt, apja új élete sínen van, mindez néhány évig is eltarthatott, mígnem jött az újabb csapás. Apja alól kicsúszott a talaj. Pontosabban, kirántották alóla.

A nő halad a kutyapiszoktól barna utcán, az aszfalt, a húgyszag, a negyven fok, az FN újság a hosszú szakállú kezében, most minden szinte ellenséges arcot ölt, igen, az apját kicsinálták, gondolja, de mégis mindez oly távoli és valószerűtlen, mint ami soha meg nem történt. Nem kellett volna bíznia bennük, a seftelgetésből élő suhancnak és az idegösszeomlásból lábadozó anyjának, de apja hitt a szőke mosolynak, és a nő úgy édesgette magához, akár egy kölyökmacskát. Az elmegyógyintézetből, vagyis apja munkahelyéről egyenes út vezetett az oltárig, a férfi ápoltja a kórházi fehérből egy másik fehérre váltott, méghozzá a menyasszonyira, korántsem szűzies arcára pedig áttetsző selyemből készült fátyolt dobott.

Igen, apja hitt, gondolta a nő, de előbb a karvalyarcúnak, és csak később fordult a Bibliához, de akkor már késő volt, addigra már kiforgatták a vagyonából, és ehhez nem kellett más, csak egy jó ötlet, egy kiváló ötlet, alkalmasint kihasználni az embert, az ápolót, aki zsákszámra hordja a kórházból az Eleniumot, mert a felesége azt kívánja, vigye neki, mert az idegei, nos a férfi meg viszi, ám a tabletták nem a nő gyomrában végzik, hanem egy zsákban, oda gyűjti őket az asszony, más, nehezen beszerezhető gyógyszerekkel együtt, amire neki alibiszinten szüksége volt, kellett, nos ezek mind szatyrokban, a zsákban várták idejüket, hogy a férfire bélyeget süssenek, drogos, és nemcsak drogos, de lop is, egy szenvedélybeteg, aki ön- és közveszélyes is lehet, ugyebár, drága fiam, kérdi a nő az ügyvéd előtt, mire jön a bólintás, igen, tanú is van, ezzel az ügy lezárva, a férfi kisemmizve, tornácos parasztház sehol, ahová mehetne, csak az utca, a széles, a kutyahúgyos.

Azután jött a Biblia, meg a hajléktalanszállás, mint amolyan munkásszálló, mert a férfi ott talált állást, évek a nyolc négyzetméteren, csüggedés, majd remény és hit, addig meg bibliakör-szervezés és fotókiállítás. A nő akkor húsz, és már tudja, hogy milyen az Elenium, neki is kellett, de neki nem az apja vitte a tablettát, neki pszichológus írta fel, mert pánikbeteg lett. Apjával ritkán találkozik akkor, csak a versek kapcsán néha, a férfi akkor még megviselt és csontsovány, onnantól kezdett el azután újra emberré lenni, az amatőr költők, írók felkarolták. Történt más is. A férfi egy nap a munkásszálló faliújságján egy friss hirdetményre lett figyelmes. A bérlakásprogram állandó lakcím nélküli, szociális munkásoknak ajánlott pályázási lehetőséget, apja ennek látszólag megfelelt, csak az ötévi lakbérnek volt kissé híján, a nyolcszázezer forintnak, amit neki előre fizetnie kellett. Nem adta fel, megtakarított pénzéhez hozzáadott a család és barátok, pályázat végül beadva, pályázat végül megnyerve. Isteni szerencse, és valóban. Több száz közül ő lett az első, ő ezt a hitével magyarázta, hogy a sok közül miért épp ő, a Biblia forgatásával, az esti imával, a nem fogyó fohásszal, és beigazolódott, hogy igen, márpedig hinni kell, hogy hinni érdemes.

A nő végignéz a belvárosi utcán, a kapualjakban hagyott életjeleken, rongyok, széleken felfeslett matrac, gyanús foltok, miegymás. Igen, az apjának szerencséje volt. Az apjának sikerült, talpra állt. Nem úgy, mint sokaknak, ez az utca is tele, ez a végtelen hosszúnak tűnő utca, ami a munkahelyére vezet, az elején, a végén és a közepén is hajléktalanok, csak a csilivili üzletek választják el helyenként őket, a kiülős kávézók, a vintage-boltok, a horror áron kínált portékák kirakatai. A banknegyed utcái ezek. A járda mellett metálfényű autók, a parkolóhelyeken alig férnek. Egy szélesebb kapualj előtt, ahol egyszerre két hajléktalan is lakik, egy fekete Porsche áll, akkora akár egy lakókocsi, ezüstszínű küszöbön lehet felkapaszkodni rá. Az autó csillog és tükröz, a metálfényű karosszériában a két borzos képű látja önmagát. Néha odamennek a visszapillantó tükörhöz, megnézik, nem akadt-e a bajszukra néhány morzsa, azután félve visszaosonnak a helyükre, nehogy észrevegye őket a parkolóőr, netalán az autó tulajdonosa, a vállig érő, göndör hajú üzletemberféle, aki napközben gyakorta arrafelé sétál, kinyitja autója ajtaját, beindítja a motort, egy darabig ül, fontoskodó arccal a mobilját böngészi, telefonál néhányat, azután kiszáll. Napjában többször végzi ugyanezt. A két bozontos időnként odaköszön, fejet biccent.

Az apjának, lám, sikerült, gondolja a nő, és keserű ránc jelenik meg szája két oldalán. Van fedél a feje felett, közben meg arra a hajléktalanra gondol, akit már hosszú hetek óta nem lát. Ott ült az utca elején, a CBA mellett, egy régi kirakat bemélyedésében. Belvárosi házakra néző panorámával. A kapualját nem bérelte, nem volt benne sem matrac, sem pléd. Azután egy nap eltűnt. Végleg. A nő még nem tudta, csak néhány hét elteltével eszmélt: a férfit egy ideje nem látja. Valami történt. Azelőtt még beszélgettek is, könyvekről, életről. A férfi nagy harcsabajusza alól mesélt, ilyenkor a vastag kötetet, ami akkoriban mindig nála volt, a térdére fektette. Régi kötésű, megsárgult példány, talán a Karamazov lehetett vagy az Ördögök, mindenesetre valami klasszikus, tippelte nagyvonalúan a nő. A hajléktalan sánta volt, nemcsak harcsabajuszú, valami lehetett az egyik lábával, ültében is látszott, mert mindig nyújtva, kissé mereven elfektetve tartotta, mintha nem is a testéhez tartozna, a testhez, ami ettől eltekintve egészségesnek tűnt, egyenes derék és büszkén tartott fej, és mindehhez a dús, vörös haj, amit a férfi mindig gondosan hátrafésülve, enyhe hullámokba rendezve hordott, akárha most lépett volna ki a borbélytól. Farzsebében fésűt tartott, olykor elővette, szántott néhányat előrehulló tincsein. Szemmel láthatóan kilógott a hajléktalantársadalomból, nem ivott, csak bagózott, de azt sokat, szájából mindig cigaretta lógott, a nő nem is látta soha másképp, könyv, cigaretta, könyv, cigaretta. Eleinte nem is hitte. A férfi nem hajléktalan, gondolta, csak játssza, csak kipróbálja ezt a nem mindennapi helyzetet, aztán este hazamegy, és elmeséli a feleségének. Képzeld, ma ez és ez történt az utcán. Egyszóval beépített ember. Szociográfus, aki anyagot gyűjt, vagy színész, aki most készül egy jelentősebb szerepére.

Először a férfi szólította meg. Kézcsókom, köszönt rá, de ő próbált nem odafigyelni. Azután egyszer csak, maga sem tudja miért, megtört a jég. Kézcsókom, hallja, már éppen elhaladt a hajléktalan mellett, amikor megtorpan, majd megáll. Tesz néhány bátortalan lépést a kapualj felé, alig hallhatóan köszön, jó napot. A férfi felnéz a könyvből, a fedelére mutat, ismeri, kérdi, mire a nő a fejét rázza. Olvassa el, megéri. De nem lövöm le a poént, teszi hozzá, végig kell olvasni. Hamiskás a tekintet, a villogó kék szem. Élénk, intelligens, gondolja magában a nő, azután annyit mond, azt hittem, Dosztojevszkij. A férfi halványan elmosolyodott. A Karamazov az egyik kedvencem, de ez Heller, mire megemeli kissé a könyvet, hogy a cím jól látszódjék: Valami történt. A nő úgy érzi, válaszolni kellene, mondani valamit, de nem jut semmi az eszébe, a haját igazítja, a ruháját, azután egyszer csak kiszalad belőle, maga hogy került ide, de hirtelen elszégyelli magát. Nem kellett volna. A hajléktalan azonban úgy tűnt, hozzá van szokva az ilyenfajta kérdésekhez, sőt, mintha már várta volna. Ahogyan talán sokan, kezdte, majd megemelte kissé az egyik lábát, rábökött, ez tehet róla, mondja. Nehezen járok. Azután felhúzta a nadrágja szárát, és a művégtagra mutatott. Amúgy mérnök voltam, mondta, de már nem kell a munkám senkinek. Nem tudok bejárni. Nem tudok utazni. A feleségem meghalt. Övé volt a lakás.

Nekem meg nincs semmim. Alig van nyugdíjam, az állam meg visszaküldene dolgozni. Azt mondják, így még lehet. Cigarettát kotor a zsebéből, öngyújtót. Erre dolgozom, mondja hirtelen a nő. Nem tudja, mit mondhatna még, de legbelül elindul a monológ. Egy patinás épületben dolgozik, ahol márványból vannak a falak, és csupa tükör minden, ahol az ember ettől, vagyis önmaga kivetüléséből, ettől a mindenhonnan én köszönök vissza érzéstől úgy hiszi, ő az isten, de ő nem, ő nem akar a tükrökbe nézni, legszívesebben inkább betörné valamennyit, mert az egész álságos és hazug, mert csak a falak választják el, ettől a kinti világtól, ahol a kutyapisa keveredik az emberével, szóval csak annyit mondana ennek az embernek, hogy ne higgyen a látszatnak, az ő apja is, szóval kevés kellett hozzá, hogy itt üljön ő is, de ettől még neki mindennap be kell menni a tükörterembe, ahol mindenki csak magát nézi, és most is oda fog menni, és ettől az egésztől a torkában érzi a gyomrát, a szívét meg mindenét, szóval ezt mondaná a hajléktalannak, de nem tesz semmit, csak egy mosolyt próbál az arcára biggyeszteni, valami együttérzőfélét, lássa a férfi, ő érti, lássa, hogy máskor is, hogy igen, meg fog itt állni, ennél a kapualjnál, és akkor talán, akkor majd ő is elmondja, amit most nem tud. Tétova léptekkel indul. A férfi halkan, bizalmas hangon utánaszól, ne feledje, Valami történt. Ha elolvasta, szóljon. A nő csak akkor néz vissza, amikor már tudja, a férfi feje a könyv fölött, és kezében a cigaretta.

Akkor beszélt a férfivel, akkor, egyetlenegyszer. Néhány hétig még köszönt neki reggelenként, kézcsókom, szájából ilyenkor kivette a tövig szívott csikket, az ölébe fektette a vastag könyvet, a lapokat széthajtva, nehogy becsukódjék. Egy reggel a kapualj, a sarki közért mellett, üresen állt. Soha többet nem látta a férfit. A két bozontos szakállú a lakókocsi méretű Porsche mellett beszélte. Meghalt a könyves. Meghalt a csonka lábú mérnök. Így tudta meg, tőlük. Valami történt.

A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.