Ámor nyila félrement

Megfontolást parancsol a derekam. Lehet rosszul célzott pajkos Ámor és félrement a nyila? Csak a káröröm – hogy biztos mást is hasogat az izomláz – ad erőt. Mivel tartani kell az edzéstervet és nem szabad hiányozni, nem változtatok az eredeti terven, felküzdöm magamra a ruhát és útra kelek.

Pontban félkor nyitok be a terembe, ahol az órai eleji nyüzsgés helyett  a Formabontók már alakzatban dobálják a lábaikat a plafon felé, Laci edző matematikázik: 16-ot az egyik oldalra, 16-ot a másik oldalra. (Nagyon rutinos. Már az első órán sem fáradt azzal, hogy jobb és bal irányokat kérjen, mert felmérte, komoly anatómia hiányosságaink vannak azzal is, hogy hol a tarkónk, lapockánk.) Nagyon rosszul esik, hogy elkezdték az órát, pedig alig múlt fél egy perccel. Mondom Gergőnek jelentőségteljesen, ELKEZDTÉK? Mondja, hogy El. Látja, hogy duzzogok: Edzésre jöttél? (Mondjuk nem értem a kérdést, szerinte, éppen erre sétáltam?) Máskor gyere kicsit előbb. Mondjuk kilencre, ne fél tízre. Fél órája megy az edzés.

....
....
....

Hosszú csöndbe burkolózom és arra gondolok, Ámor egész sorozatot engedhetett belém és az agyamat is eltalálta egy nyílvessző. Elmondhatatlanul égek és szégyellem magam. Hogy megelőzzem Laci edző hasonló tudakozódását, készítek egy fotó sorozatot, hogyan folytatnak több frontos is harcot a Formabontók: önmagukkal, bekötött izmokkal, zsírpárnákkal,  ólomlábakon járó percekkel, tükörképükkel, verejtékükkel.

Nézem őket a terem sarkából és büszke vagyok. Mindegyikükhöz odaszaladnék, hogy megöleljem őket.

Bátor az az ember, aki önmagával is megvívja a harcát!

Mindent bele!