Nagy utazás a történelmi Magyarországon - A pannonhalmi pedagógus 30 éve támogatja a határon túli gyerekek fejlesztését - fotók

A kezdetek

– Hogyan indult ez a négy évtizeden átívelő „nagy utazás” a határon túli óvodákkal, iskolákkal?

– Van emberi és szakmai szála is. Az egyik dédpapám Muraszombat közelében, a mai Szlovéniában, az Őrség szomszédságában született. A nagypapám pedig már a Felvidéken látta meg a napvilágot. A rendszerváltás előtt, amennyire lehetett, igyekeztünk tartani a kapcsolatot a határ közelében élő családtagokkal. Gyerekként többször jártam az akkori Jugoszláviában rokonoknál, így „ragadtak rám” történetek a történelmi Magyarországról. 1991-ben diplomáztam logopédusként és gyógypedagógusként.

A gyerekek és a szakma szeretete gyorsan elkötelezetté tett, a hivatástudat a mai napig ugyanúgy él bennem, mint amikor több mint 30 éve dolgozni kezdtem a győrújbaráti általános iskolában és óvodában. Emlékeim szerint az első határon túli előadásomat a ’90-es évek közepén tartottam. A Nagymegyerhez közeli Nemesócsára hívtak magyar ajkú pedagógus kollégák. Ők is szerették volna fejleszteni az életben valamilyen hendikeppel induló kis tanítványaikat; ebben kérték a segítségemet. Innentől ered a barátságom, a szakmai kapcsolatom Fekete Irénnel, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének jelenlegi elnökével.

– Izgalmas idők voltak ezek északi szomszédunknál. Túl a dunaszerdahelyi maffiaügyeken, a Meciar-érában finoman fogalmazva sem hordták a tenyerükön a magyar ügyeket Szlovákiában.

– Anno akadtak is kétségeim, de lekopoghatom: az elmúlt három évtizedben semmilyen atrocitás nem ért a határ túloldalán. Arra volt példa, hogy amikor a szlovák és a szerb határőrök meglátták a gitártokomat – azért viszek gyakran hangszert, hogy a kinti gyerekekkel közösen énekeljünk a foglalkozások során –, akkor tüzetesen átvizsgálták a kocsimat, de a végén mindig mindent rendben találtak. Pedig az autó tele volt magyar nyelvű oktatási eszközökkel, könyvekkel, fejlesztő füzetekkel. Hozzáteszem, bárhová is sodort a sors a történelmi Magyarországon, mindig kulturáltan viselkedtem, soha nem képviseltem politikai ügyeket. Kizárólag az érdekelt, hogy a határon túli kisgyerekeknek is legyen esélyük azokra a fejlesztő lehetőségekre, mint az anyaországban cseperedő társaiknak.

Különleges élményeket kapott a sorstól

– Hogyan „nyúltak” egyre messzebb a szakmai utazások?

– Eleinte szinte csak a Szigetköz „testvérébe”, a Csallóközbe jártam. Az előadásaim, a fejlesztő tréningek szájról száj­­ra terjedtek, a hírük egyre több magyar kötődésű településre, oktatási intézménybe jutott el Rimaszombattól Rozsnyóig. Misszióként tekintettem a feladatra, és azt hangsúlyozom, hogy nem csak adtam, rengeteget kaptam is a találkozásoktól.

– Milyen élményekre gondol?

– Egyrészt mindig óriási öröm, ha a gyerekek valamilyen hátrányt a maguk javára képesek fordítani, s láthatóan egyről a kettőre lépnek. Túl a szakmai sikereken annyi határon túli településen volt szerencsém járni, hogy ezeket felsorolni is nehéz. A teljesség igénye nélkül számos előadást tartottam a Felvidéken túl Erdélyben, a Vajdaságban, a Mura- és a Drávaközben is. Jártam legutóbb például Kalotaszentkirályon, Csinszka falujában, ahol sokat vendégeskedett Ady is. Itt a mai napig áll az a hársfa, ahol verseket írt a költőfejedelem. Ehhez hasonlóan felejthetetlen emlék a Vajdaságban a szerémségi látogatás. Ez a történelmi Magyarország legdélibb határvonala. Itt is tarthattam szakmai előadásokat a helyi magyar közösségnek Torontálvásárhelyen. Az egykori országrészeink közül Kárpátaljára még nem jutottam el; amikor meghívást kaptam tavaly, akkor tört ki a háború. Így ezt az utat egyelőre kénytelenek voltunk halasztani.

Problémák itthon és határokon túl

– A határon túli magyar gyerekek is ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint az itthoni társaik?

– Bizonyos szempontból igen. Odaát is egyre több gyereknek lenne szüksége logopédiai és gyógypedagógiai támogatásra. A nyelvi különbségek, két nyelv párhuzamos használata miatt a hangképzés javítása nagyobb kihívás elé állítja az ottani pedagógus kollégákat. Akik rengeteget tesznek szívvel-lélekkel azért, hogy a magyar nyelv ne vesszen el a határon túli területekről.

– Ha jól tudom, ma már követői is vannak, a Pannonhalmi Pedagógiai Szakszolgálattól több munkatársa is önnel tart, és ők is tartanak előadásokat a határon túli oktatási intézményekben.

– Ez így van. Büszke vagyok a kollégáimra, hogy közülük többen örömmel adják tovább a tudásukat a kinti óvodapedagógusoknak, tanítóknak és tanároknak. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Egyesületével megállapodást is kötött a pedagógiai szakszolgálatunk arról, hogy kölcsönösen támogatjuk egymás munkáját. Emellett egyre több határon túli pedagógus érkezik hozzánk, nyár elején a vajdasági kollégákat láttuk vendégül. A szakmai programon túl megnézték az apátságot, és a településen is kalauzoltuk őket. Így reményeim szerint nemcsak hasznos tanácsokat, tippeket gyűjthettek az oktatói munkájukhoz, de kellemesen is töltötték az időt Pannonhalmán.

Névjegy – Kozma Szabolcs

Logopédus, gyógypedagógus. A Pannonhalmi Pedagógiai Szakszolgálat keretein belül 18 környező település gyerekeivel és szüleivel foglalkozik. A Széchenyi egyetem Apáczai karán és a Soproni Egyetem Benedek karán rendszeres óraadó mestertanár.

A határon túli magyar pedagógus egyesületektől számos elismerést vehetett át. A hobbija a sport, kapusként több megyei csapat hálóját őrizte, a „Győri Életrevalók” tagjaként pedig hetente futott elhunyt kerekesszékes barátjával, Benei Lászlóval. Nős, két lány édesapja.