Magyar Műhely Alapítvány

 Egy ilyen fogantyút keresek a magyar társadalmon.

 Nem túl régóta. Évtizedekig nem sokat törődtem a társadalom állapotával. Lefoglalt a megélhetés, az üzleti boldogulás, a család.

 Ha véletlenül belegondoltam a körülöttem lévő reménytelennek tűnő világba, néhány káromkodással vagy átkozódással csillapítottam az indulataimat.

 Most viszont más a helyzet. Elmúltam ötven, összeszedtem némi pénzt, nem terhelnek le úgy a napi problémák, mint az elmúlt huszonöt évben mindig, a gyerekeim már felnőtt emberek, de még egyben vagyok.

 Hogyan tovább? Ahogy közeledett az ötvenedik születésnapom, ez a kérdés egyre gyakrabban előjött bennem, bár kapálództam magamban a mérlegkészítés ellen.

 Az ismerősök, barátok, már akiknek bejött az élet, és hozzám hasonló helyzetben vannak, utaznak ész nélkül, ahova éppen menő, összevesznek minden marhaságot, fiatal nőket hajkurásznak.

 Nem érdekel. Amíg csóró voltam talán érdekelt volna, de már nem.

 Olyasmit kell tennem, ami lefoglal, nem pótcselekvés, és valamit jobbít a világnak azon a darabkáján, amihez érzek kötődést. Be kellett magamnak vallanom, hogy hiába átkozódom, és hiába mondom azt, hogy köpök az egész szánalmas cirkuszra, ez önámítás. Nem tudok közönyös lenni.

A bajok itt kezdődnek.

 A magyar társadalom a hatalom körül zajló pártpolitikai harcról szól. Ebbe bekapcsolódni azért, hogy jót tegyek, olyan naivitás lenne, mintha aláfeküdnék a gyorsvonatnak, hogy szép temetésem legyen.

 Hát akkor irány a civil társadalom - lenne a következő, logikus gondolat - ha egy normális társadalomban élnénk. De az úgynevezett civil társadalom nálunk legfeljebb a médiazsargonban létezik. Van ugyan kismillió alapítvány, jótékony klub stb, de a hatalom magasról tesz rájuk. Gittegyletek gyülekezete. Ha meg egy állítólagos civil megmozdulás szárnyal, akkor lehet tudni, hogy valakik éppen pénzt síbolnak ki az államkasszából.

 Szóval nincs mit tenni?

 A hatalom irányában vagy pirosnak, vagy kéknek kell lenni, és a színtől függ, hogy jót cselekszem, vagy éppen nemzetet veszejtek. A civilkedés meg pótcselekvés.

 Sokak szerint a magyar társadalom majd kiforrja magát, és túljut az átalakulás keserves időszakán. Az európai integrálódás is segíteni fog, mondják.

 Nem vigasztal. Már vagy húsz éve átalakulunk, és igaz, hogy már mindenkinek van mobiltelefonja, de ettől még nem lett vidám az élet, és nem lettek barátságosak az emberek. Ha még húsz évig forrja magát a társadalom, akkor nekem már jöhet a kánaán vagy akár Las Vegas is, olyan lesz, mint halottnak a csók.

 Drága-jó nagyapám mondta, hogy amennyit a kerék fönn annyit lenn is. 69-ben halt meg. Nem tudom, mit szólna ehhez a 'sosincs-vége-lenn' -hez. Talán azt mondaná, hogy: „Lesz még itt jó világ, csak nem ennek az Istennek az idejibe'."

 Szórjam el én is, amit kerestem, ha egyszer nem érdemes erőlködni? Igazából nem is kell senkinek az, amit én jónak tartok? A gyerekeim is elszivárognak. Az egyik fiam Angliában van, a másik most éppen Szlovákiában. Már csak a harmadik akar itthon maradni, de ő azt mondja, hogy:

 „A magyar társadalommal ugyanúgy nem lehet kezdeni semmit, mint a részeg emberrel. Meg kell várni, amíg kijózanodik, vagy belefullad a hányadékába, aztán majd lesz valahogyan. „

 Találtam egy alapítványt a közelben, egy faluban. Az ottani fiatal pap tíz év alatt iskolát, népneveldét hozott létre. A tsz romos épületeiből palotát varázsolt. Kilincsel, könyörög, küzd, még a saját egyházával is, hogy megteremtse a feltételeket az oktatáshoz.

 Az alapítvány iskolájában csak olyan gyerekeket látok, akik mintha nem is a mai magyar valóságból jöttek volna, pedig környékbeliek. Érdeklődők, tisztelettudók, nyugodtak, nem cigarettáznak, nem káromkodnak. Nem elitiskola, nem egyházi iskola, jöhet aki akar.

 Kurátor lettem az alapítványban.

 A társadalom lelki, erkölcsi felemelését a legalján kell elkezdeni. Akik már belenőttek ebbe a züllött világba, azokkal sokra már nem megyünk, csak többen vagyunk velük. Új embereket kell nevelnünk.

 Biztos, hogy jó helyen fogtuk meg a dolgokat, mert nagyon nagy az ellenszél.

 A faluban a lakósság nagy része és az önkormányzat árt, ahol tud. Az irigység csodákra képes, főleg butasággal kombinálva.

 Az országos pályázatokon elkaszálnak bennünket, hiába vagyunk jók. Jobboldalinak vagyunk bélyegezve, amit irtani kell, pedig csak egyszerűen jobb világot szeretnénk. Nem A-pártit, nem B-pártit, csak jót. Ez nagy eretnekség.

 Már öt éve küzdök én is az alapítványért. Pénzt is adtam egy rakással. Segítettem kitalálni szép, kerek dolgokat az alap, az oktatás-nevelés köré. Térségfejlesztő, munkahelyteremtő program, megújuló energiaforrások felhasználása stb.

 Rengeteg helyeslést, támogatást kapunk. Szavakban. Egyeseknek majdnem leesik a feje a bólogatástól. Kilincselek, könyörgök némi pénzért ismerősöknél, cégeknél.

 Semmi.

 Még nem volt ilyen sikertelen ténykedés az életemben, mégis kezdek megnyugodni.

 Abba nőttem bele, hogy tenni kell valamit másokért is, nem csak a hasunkat tömni. Csak akkor tudok hátat fordítani, ha magamnak bebizonyítottam, hogy megtettem, amit kellett.

 Mit mondana drága-jó nagyapám?

 „ Szabad világ lett, te meg nem csinálsz semmit, hogy ne a sündisznóké legyen az ország? „

 Ha az utca emberét megkérdezik, hogy mi szeretne lenni, azt mondja, hogy - gazdag.

Jó lenne olyan világban élni, ahol azt mondja - hogy boldog akar lenni.     Naivitás?