Szabó T. Anna: az ünnep azé, aki vár

– „Az ünnep azé, aki vár" – ez a most megjelent Adventi kalendárium című kötetének utolsó sora. Várni ezerféleképpen lehet. Türelmetlenül, nyugodtan, gyermeki tisztasággal, reménnyel – csak hogy néhányat említsünk. Ön hogy várja az ünnepet?

– Gyerekkoromban Kolozsváron végtelen áhítattal vártam a karácsonyt. Az ablakban üldögéltem, és néztem, ahogy besötétedik, és csak a lassan pilinkélő hó világít. Költői hangulatban dudorásztam, hallgattuk a Bojtorján és a Kaláka ünnepi lemezeit. Volt egy napokra beosztott adventi gyertyánk és egy gyönyörű árnyképes forgónk, a nagybátyám hozta Hollandiából, úgyhogy minden este gyertyafénynél énekeltünk édesapámmal. Akkoriban nem értettem, hogy édesanyám miért sürög-forog, miért süt és takarít, minek dolgozik annyit, hogyhogy nem tud leülni mellénk. Hát, most már, hogy mi is minden évben vendégeket várunk, nagyon is értem. Ennek ellenére igyekszem megtartani magamban az angyalvárás örömét és a csoda izgalmát, ugyanazokat a zenéket hallgatom, mint gyerekkoromban (és persze újakat is), és ugyanúgy időt szakítok az esti elcsendesedésekre.

Gyermekké kell válnunk

– A kötet 24 verset tartalmaz, december elsejétől minden napra egyet, karácsonyig. Bevallom, először azt hittem, gyerekverseket tartok a kezemben. Ez azért is lehet, mert a korábban megjelent Tatok-tatok című, gyerekeknek szóló kötetében már találkoztam velük. Csak ezeknél a verseknél – kalendáriumként egybegyűjtve – viszont nem éreztem a különbséget. Létezik valamilyen átmenet gyerek- és felnőttversek között, vagy magam lettem újra gyermek az olvasásuk közben? 

– A jó olvasónak gyermekké kell válnia, különben nem lesz képes élvezni semmit. Engedni kell, hogy a könyvek meglepjenek, hagyni kell, hogy elvarázsoljanak, hogy hassanak ránk. Ettől még lehetünk okos olvasók, sőt: hiszen a gyermeki állapot nem azonos a butasággal. Soha életünkben nem tanulunk olyan gyorsan és olyan intenzíven, mint gyermekkorunkban. Ami pedig a verseket illeti: a dallam és a ritmus öröme nem korhoz kötött, csak esetleg a mi testi-lelki kondíciónk nem megfelelő ahhoz, hogy csatlakozni tudjunk a mulatsághoz. Jó lenne, ha nem különítenénk el felnőtt- és gyerekverseket – az én munkáimban sajnos mégis megteszem, mert a gyerekkönyveim jellemzően játékosak és vidámak, a felnőttkönyveim viszont sokkal szorongóbbak és szomorúbbak. Ez az Adventi kalendárium szerencsére hidat ver a kettő között, mert az ünnepi időszak a legalkalmasabb arra, hogy a felnőttek is felszabadultan örüljenek a várakozás izgalmának és a ritmus játékosságának.

Az erős nők mögött is nők állnak Szabó T. Anna szerint. Fotó: Dragomán György

– A takarítástól kezdve a varjakig sok minden helyet kap benne. Hamisítatlan téli hangulatot teremt, puha dunnába vágyik az ember, miközben olvassa. El tudná képzelni másként is a karácsonyt? Mondjuk pálmafák között, verőfényes napsütésben?

– Nagyon jó kérdés, ezt még soha nem tették fel, köszönöm! És pont jókor, mert tavaly, negyvenöt éves koromban történt meg velem először, hogy decemberben a trópusokon voltam: a Kalákával vittük el Arany János hírét és dalait Indiába egy intenzív fellépéssorozattal, és pont Goában voltunk (egyetlen napig), amikor kezdték feldíszíteni karácsonyi füzérekkel a pálmafákat. Meglepő volt, és egy kicsit eleinte komikus is, pedig nem az ünnep volt idegen ott (az a vidék régóta tele van keresztény templomokkal), hanem mi magunk. Érdekes, hogy éppen a varjak segítettek akkor, mert ugyanolyan dolmányos varjak kárognak ott is a fákon, mint otthon a havas parkban. Azóta szép lassan szoktatom magam a gondolathoz, hogy a karácsony nem évszakfüggő.

A karácsony bennünk van, mi hozzuk létre az ünnepet azzal, hogy akár a bölcs háromkirályok, mi is leborulunk a gyermekek előtt, tiszteljük az egyszerűséget és az ártatlanságot. Ahol szív van, ott ünnep is van.

Szabó T. Anna

– Melyek a legszebb karácsonyi emlékei? Vannak hagyományok, amelyeket gyermekkora óta őriz? Ezekhez sziklaszilárdan ragaszkodik, vagy változtathatók? 

– Soha meg nem szeghető hagyomány nálunk, hogy csak igazi karácsonyfánk lehet, igazi gyertyákkal. Ugyanazokat a díszeket használjuk húsz éve (csak a törötteket pótoljuk), ez is része a hagyománynak. A gyerekkori díszeink a szüleinknél vannak, szerencsére van köztük hatvan–hetven éves darab. Az is fontos, hogy a fát körülállva hosszan énekelünk mindannyian, végigfújjuk az egész repertoárt, azokat a dalokat, amelyeket még a nagyapáimmal és nagymamáimmal énekeltünk, így mindenki ott van velünk. Nem tudom elképzelni, hogy ez valaha is másképp lenne – persze ha egyszer majd menyeim lesznek, természetesen igyekszem majd alkalmazkodni hozzájuk, de azért remélem, hogy ők viszik inkább tovább a mi szokásainkat. Nagyon szépek az ilyen ünnepek, a fiaimnak is csupa szép emléke van.

Digitális karácsony

– Idén Berlinben karácsonyoznak. Más lesz, mint a többi karácsony? Számít, hogy távol vannak az otthontól, vagy a lényeg, hogy együtt töltik az ünnepet?

– Más lesz, igen… Ez lesz az első alkalom, hogy digitális karácsonyunk lesz, vagyis skype-on fogunk együtt énekelni a szüleinkkel. Otthon mindig nálunk gyűlt össze a család, sokan ültük körül az asztalt, ez is nagyon fog hiányozni. A karácsonyfatalp sincs itt, a díszek sem – a tervek szerint cserepes fával és mézeskalácsdíszekkel, aranydióval oldjuk meg a problémát. Plafonig érő fa helyett csak egy kis fenyőcskénk lesz, és ajándék is sokkal kevesebb várható, de a gyerekeknek azért meglesz az örömük most is. Az adventi készülődésben énekelni talán kevésbé lehet majd, mert a kamasz fiaim nem annyira szeretnek éppen csatlakozni, de a fa alatt egészen biztosan fogunk énekelni, lesz házi mézes és ünnepi menü, együtt főzünk, díszítünk, és a készülődés idején most nem az éneklés, hanem a felolvasás hagyományát folytatva minden este felolvasunk egymásnak egy novellát vagy egy régi mesét. Nincs is ennél melengetőbb a nagy hidegben.

– Kiragadunk egy-egy időszakot az évből, és ünnepnek nevezzük. Ilyenkor erre koncentrálunk, máskor inkább rohanunk. Új, Ár című kötete egyik versében azt írja, „Az ünnep nem telt le, hiszen az ünnep / mindig ott van, ahol a térben a csend". Valóban ott lehet bárhol, ahol akarjuk? Csak észre kell vennünk, rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e megteremteni ezt a csendet magunk körül?

– A csendben könnyebb meghallani a hívást. Tele vagyunk gondokkal, fájdalmakkal, félelmekkel – csak örömmel nem. Az öröm hívását kell meghallanunk, a bizalom szavát, hogy merjünk szeretni és bírjunk megbocsátani, másoknak is, magunknak is. Ez emelkedettnek hangzik, úgyhogy magamnak mondom legfőképpen. Év végére teljesen elfáradtam, és rájöttem, hogy nem a munka vagy a gondoskodás a fárasztó, hanem az információk özöne, az a rengeteg külső inger, amelyeket egyre nehezebb hárítani. Gutta cavat lapidem, non vi, sed sepe cadendo, a víz állandó csepegése vájja ki a követ, és most már nemcsak csepeg, zuhog ránk ez az áradat. Ha nem akarunk szétmorzsolódni, el kell csendesednünk, ki kell vonnunk magunkat ebből az állandó csepegésből, fecsegésből, csobogásból, hogy az igazi hangra figyelhessünk.

– A családban a csend, a béke, a fészekmeleg megteremtése nagy részben még mindig a nők, az anyák feladatának számít. Ők azok, akik egyengetik a többiek útját, akik egyet mindig hátrébb lépve engedik maguk elé a szeretteiket. Manapság egyre többet beszélünk a láthatatlan munkáról, az érzelmi házimunkáról, ami nagyon jó, a helyzet azonban nagyon lassan változik. Anyaként tudom, hogy milyen, amikor ez a sejtjeim szintjén kódolt elemi késztetés a gondoskodásra harcban áll az önmegvalósítás vágyával. Hogy működik ez akkor, amikor az ember író, költő? Hogy szakad szét az alkotó nő?

– Az önmegvalósítás vágya nem lenne teher senkinek, az ezzel kombinált pénzkereseti határidők közé szorított kényszer viszont annál inkább. Az nagyon jó, hogy egész életemben azt csináltam, amit szerettem (ehhez vasakarat és nagy bátorság is kell, aki próbálta, tudja), de az nehéz, hogy sokkal többet vállalok, mint szeretnék, és nehéz belevágni igazán hosszú távú munkákba. Az írásban az a legnehezebb, hogy rengeteg idő kell hozzá. Azon például senki sem csodálkozik, ha egy katedrális vagy akár csak egy irodaépület hosszú ideig készül, azon viszont igen, ha egy író mindentől visszavonul, hogy felépítse a maga katedrálisát – holott ő minden munkafázist szálegyedül végez: nemcsak a statikai tervet készíti el, de ő gyárt le egyenként minden elemet, és még a berendezést is maga faragja. Ha maradandó az épület, évtizedekig, sőt évszázadokig lakhatnak benne mások – ezért értelmetlen az írás értékét pillanatnyi árfolyamon meghatározni, hiszen egy jó író hosszú távú hatása nemzetgazdasági tényező. A nők ma már lehetnek elismert építészek is, nemcsak háziasszonyok meg óvónők, úgyhogy van remény – de aki egyszerre háziasszony, óvónő és építész, annak nincs könnyű dolga. Nem baj, így szép győzni, a nők kemények és bátrak, nem szabad elhinnünk az ellenkezőjét. Az a lényeg, hogy értsük és támogassuk egymást – és amikor ilyen empatikus kérdéseket kapok, mindig érzem, hogy ebben a női figyelemben van a mi titkos erőnk. Nemcsak az erős férfiak, de az erős nők mögött is nők állnak: példaképek, barátok, segítő családtagok.

Egymás által váltak azzá, akik

– Pár nap különbséggel jelent meg az Ár című kötete és a férje, Dragomán György Rendszerújra című könyve. Ahogy az interjúkban, úgy a közösségi médiában sem mulasztják el kimondani soha, hogy mennyire büszkék egymásra. Önök mindig egymás első olvasói, kritikusai?

– Igen. Nemcsak nők állnak mellettem, hanem a férjem is, hiszen egymás mellett, egymás által lettünk azzá, akik vagyunk. Idestova harminc éve, kamaszkorunk óta alkotunk egy párt, azóta sülve-főve együtt vagyunk, hiszen nemcsak ágyunk-asztalunk, de a kétszemélyes munkahelyünk is közös. Egymást olvasva, egymást biztatva lettünk írók, és most is első olvasói és bírálói maradtunk egymásnak, sok időt töltünk naponta intenzív beszélgetéssel, és ehhez most már a fiaink is csatlakoznak. Ez így nagyon jól van, az egyetlen nehézség, hogy nagyon ritkán van időnk bárki másra. A társasági életünk eddig sem volt valami intenzív, de most már lassan csak virtuális terekben zajlik.

– Ha már szóba került a közösségi média... Tudatosan építenek rá, vagy jó játéknak látják, és egyszerűen csak élvezik mint az irodalom lehetséges megjelenésének egyik új platformját?

Az irodalom nemcsak a mesterségünk, hanem a levegőnk is: nélküle nem tudjuk elképzelni a létezést.

Szabó T. Anna

–  Azt tapasztaltuk, hogy az elmesélhetőség kérdése nemcsak számunkra kulcskérdés, hanem mindenkinek mélyen meghatározza az életét, hogy mennyire tudja kommunikálni a vágyait vagy a gondjait, miképpen tudja összefüggő egésszé komponálni a maga vagy a családja sorsának törmelékes eseményeit. Az életünk múlik rajta, vagy legalábbis az életünk minősége: hogy magányosak leszünk-e vagy tudunk-e beszélgetni, hogy keserűek vagyunk-e vagy elégedettek, hogy képesek vagyunk-e begyógyítani a sebeinket, az mind azon múlik, hogy tudunk-e mesélni. Mi már kiküzdöttük a magunk meséléstechnikáit, és az internetet arra használjuk, hogy másokat is rávegyünk erre. A művészet útja mindenkinek segít, ezért teszünk ki annyi verset, képet, zenét, történetet – csupa olyat, ami minket is foglalkoztat. Emellett persze a magunk életéből és munkáiból is megosztunk részleteket, de nagyon vigyázunk, hogy a legintimebb körbe csak nagyon ritkán, indokolt esetben lehessen bepillantani, mert a közösségi terünk nyitott, oda bárki bármikor beléphet, de kell maradnia azért csukott ajtóknak is. Titkok nincsenek, de a magány az írás alapfeltétele.

Szabó T. Anna: a magány az írás alapfeltétele. Fotó: Dragomán György

– Egy korábbi interjúban a példaképeiről kérdezték. Azt mondta, az összes olyan bátor nő a példaképe, aki nem hallgat, és nem engedi, hogy megtörjék. Utóbbiak nőként nehezebbek, mint férfiként?

– Aki érzékeny, annak nőként is, férfiként is nehéz, de néha azt érzem, hogy ami a férfiaknak a kaszárnya, az sok nő számára az otthon: egy hely, ahol folyton parancsolgatnak, ahol rendnek kell lenni, és ahol mindig a felettesednek van igaza – de amíg a férfiak csak egy évet katonáskodnak, a nőknek ez egy életre szól… Lehet, hogy sarkítok, de amióta a nők ugyanúgy helytállnak a világban, mint a férfiak, sokkal nehezebben tűrik, ha az otthonukban nincs demokrácia. Az lenne a jó, ha senki nem parancsolgatna senkinek, és nem is várna el semmit, hanem közösen megbeszélnék a célokat és a lehetőségeket, és közös erővel hoznák létre azt a mindannyiunk számára fontos fészekmeleget, mert különben csak géppuska-fészekmeleg van: nem igazi család, hanem konstans csatatér.

Szabó T. Anna

– Miben lett más az Ár című kötete, mint elődei, például a Villany, vagy a Kerített tér?

– A két előző kötet fájdalmas válságkönyv volt, ez pedig a megbékélés könyve. Felnőttem, leszámoltam a csodával, aztán újra átengedtem magam neki. Most már tudom, hogy nem azért nem értem a világot, mert én vagyok gyenge hozzá, hanem azért, mert a világ túl összetett ahhoz, hogy minden részletében megérthetnénk. Éltem, és megfizettem az árát – de pont azért élek, mert még mindig kíváncsi vagyok a világ sokféleségének nyüzsgő és félelmetes áradatára, ami mégis ajándék, sőt több: maga a csoda. Az Ár az a könyv, ahol a semmi és a valami összeér, és felsugárzik.

– Verses- és novelláskötete már jelent meg. – Számíthatunk egyszer esetleg regényre is?

– Én örülnék neki a legjobban. Ha leadtam a határidős írásaimat, dolgozni fogok végre ezen a könyvön is.