50. Kékszalag - Mosonmagyaróvári hölgy is volt a fedélzeten, régen dédelgetett álma teljesült

Ez egy csoda volt – kezdte a beszélgetést Takács Alexa. – A történetem június 4-én este kezdődött, egy nappal a 40. születésnapom után, amikor a volt párom felhívta a figyelmemet egy bankos felhívásra, miszerint az 50. Kékszalagon tizenkét hajón külsős civilek is indulhatnak. Nekem mindig is nagy álmom volt, hogy szerepelhessek a viadalon. Évek óta követem a versenyt, a természetes vizek, mint a Balaton, pedig elvarázsol. Amikor megláttam a Viastein Lisa nevű vitorlást, eldőlt minden. Szerelem volt első látásra, így azonnal jelentkeztem. Ilyen gyönyörűséget ritkán lát az ember, eldöntöttem, hogy ott akarok lenni. Annyira tudtam, hogy ez az én hajóm, hogy csak ezt az egy vitorlást jelöltem meg a nevezéskor. Alexa dentálhigiénikusként és edzőként dolgozik, nem mellékesen kutyusát is Lisának hívják. 

A hagyományos egytestűek között bajnokok lettek.

– Nagyon komolyan gondoltam – tette hozzá Alexa. – Már másnap szabadságot írtam ki a munkahelyemen a verseny idejére. Úgy voltam vele, én megteszem, ami rajtam múlik, a többit pedig az égiekre bízom. Nagyon akartam, hittem is a sikeremben, de nagyon lassan teltek a napok. Július 16-án aztán a nyaralásom alatt, a Balaton-parton (hol máshol) megcsörrent a telefonom: engem választottak. Alig akartam hinni a fülemnek. Többször visszakérdeztem, hogy biztos én nyertem-e. Miután megerősítették, ujjongani kezdtem a strandon. Furcsán is néztek rám páran. Még azon a héten egy fotózáson is részt kellett vennem, ahol azokat az órásplakátokat készítették el, amelyekkel az ország több pontján népszerűsítették a versenyt. 

A fedélzeten a ˝balance˝ megtartása volt a legfőbb feladata.

A fotózás után az első találkozás is megtörtént a legénységgel.

– Már ott szimpatikus lett mindenki, nagyon vidám és kedves társaságot ismertem meg – mondta el Alexa. – A

Viastein Lisa kapitánya, Szloszjár Gábor elmesélte, hogy olyan személyt szeretett volna választani, akinek egyáltalán nincs köze a vitorlázáshoz, velük egykorú, vidám és kedves, valamint fontos volt számára, hogy hölgy legyen a kiválasztott. Elmondta azt is, hogy az adatlapok közül egyedül az enyém ragadta meg, így én lettem az első nő ezen a hajón. Korábban csak férfi tagjai voltak a legénységnek.

A képen látható hajó hatszoros abszolút győztes, háromszoros kategóriagyőztes és háromszor hódította el a Litkey Bence-emlékkupát.

A verseny előtt egy nappal már Balatonfüreden voltam a kapitány kérésére. Ekkor ismerkedtem meg igazán a hajóval, részt vettem a takarításban, a felkészülésben, megtanították, mikor mit kell csinálni és mi lesz a feladatom. Már ekkor is kezdtem izgulni, de másnap ez csak fokozódott. Utólag már tudom, hogy nem kellett volna, mert a verseny minden várakozásomat felülmúlóan fantasztikus, felejthetetlen volt. 17 és fél óra örök emlék! Minden pillanatát élveztem, akkor is, amikor órák teltek el szélcsendben és azt is, amikor szeltük a hullámokat. Végül összesítésben 14.-ként, a kategóriánkban pedig elsőként értünk célba. Nagyon jó volt átélni azt a fegyelmet, rendet, hihetetlen precizitást, amit tapasztaltam. Sokszor órák teltek el csendben, ha meg is szólalt az ember, azt is nagyon halkan tette. Tudta mindenki a dolgát és bízott a másikban. A mai világban ez nagyon hiányzik. Jó volt látni, hogy mindenki feltétel nélkül, alázatosan azt csinálja, amit a kapitány mond. Nincs kérdés, csak követtük a parancsokat. 

Másnap a hajót még vissza is kellett szállítani a keszthelyi kikötőbe.

– Persze először aludtunk egy jó nagyot, volt mit kipihenni, aztán csak utána indultunk Keszthelyre. Ez az út is izgalmas volt számomra, hiszen Szloszi kapitány jóvoltából még vezethettem is a sokszoros Kékszalag-győztes vitorlást. Ekkor egyébként még tartott a verseny, hiszen hivatalosan 48 órán belül kellett teljesíteni a távot. A hazaúton ráadásul mentenünk is kellett, hiszen az egyik hajó elszabadult, így két embert húztunk ki a vízből. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt átélhettem.