Hetvenéves Montreal ezüstérmese, Sztanity Zoltán

„Nem szoktam azon agyalni, mi lett volna, ha az olimpián én nyerek – kezdte a friss születésnapot. – Mindenkinek, aki megkérdezi ezt tőlem, visszakérdezek, hogy ha most lenne egy olimpiai ezüstje, akkor keseregne. Szinte mindig az a válasz, hogy nem. Amúgy ez magyar betegség, hogy csak a győzteseket ünneplik, az olimpiai bajnokoknak van klubjuk, miközben vannak köztük olyanok, akik szinte pályára sem léptek, csak a keret tagjai voltak.

Mindegy ezt elfogadtam, de éppen ezek miatt nem is kesergek. Nem érzem magam emiatt másodrendű állampolgárnak. Büszke vagyok az elért eredményeimre, azt hiszem, joggal lehetek az, mer másodiknak lenni a világon valamiben azért nem utolsó dolog, nem hemzsegnek az emberek ilyen eredménnyel a hátuk mögött.”

Mint megannyi győri kajakos, kenus, ő is Vén Lajosnak, a sportág győri atyjának köszönheti pályafutását.

„A hatvanas években azzal telt a gyerekek élete, hogy az iskola mellett az utcán játszottak vagy sportoltak. Én is ilyen gyerek voltam. Amikor 1966-ban Vén Lajos toborzót tartott az iskolánkban, hatására az egész osztályunk lement a vízitelepre. Közülünk egyedül én maradtam meg a sportágban: megtetszett, jól éreztem magam benne – mesélte Sztanity Zoltán. – Érdekesség, hogy először kenuztam, Igazvölgyi Lajos, akit mindenki Zsigának becézett, volt az edzőm, úttörő olimpiát is nyertem, de aztán egy év múlva átkértem magam a kajakosok közé, mert a barátaim mind kajakoztak.

Együtt éltünk, fociztunk, kajakoztunk, szinte mindent együtt csináltunk. Semmilyen élmény nem közelítette meg azt a gondtalan életet, amit akkor éltünk.”

Arra a felvetésre, hogy miért szerepel ritkán, így válaszolt Sztanity Zoltán: „Nálam talán Joós Pisti barátom, egykori kajakos társam szerepel kevesebbet. Őt alighanem túlzott szerénysége miatt keresik keveset, engem meg azért, mert elég megosztó vagyok, ami a szívemen, az a számon. Ha valami nem jó, én kendőzetlenül megmondom, tudok kajánkodni az emberi gyengeségeken, és ezt nem szeretik. Hozzáteszem, magamat is kinevetem, ha úgy adódik.”

Sztanity Zoltán nagyon jó kapcsolatot ápol bátyjával, Lászlóval, aki 2022-ben ünnepelte 70. születésnapját. Versenyezni azonban nem sokat versenyeztek.

„Volt egy próbálkozás, hogy a bátyámmal egy hajóban evezzünk, de ez a páros kezdettől halálra volt ítélve – mondta nevetve. – Gyorsan beleuntam, hogy az edzések alatt a bátyám végig kommentálta a dolgokat. Idegesített a szövegelése, mondtam, hogy én nem vagyok hajlandó úgy kajakozni, hogy ő hátul mondja a magáét. Ráadásul ha megnyertem az egyest, párosban pedig nem mi voltunk az elsők, rögtön én lettem a hibás.”

Sztanity Zoltán feleségével, Zsuzsával két lányt nevelt fel, és négy unoka aranyozza be a mindennapokat.

„Kisebbik lányom, Orsolya Ausztriában él már régóta. Ő két lányunokával ajándékozott meg, Svenjával és Frejával, de mindenki csak Cicának, illetve Manónak hívja őket. Nagyon szépen beszélnek magyarul, Cicának a helyesírása is kiváló. Ebben nagy szerepe volt a feleségemnek. A nagyobbik lányom, Zsuzsika gyerekei Donát és Maja. Ők sokáig kajakoztak sokáig, de a covid alatt abbahagyták” – mesélte az ünnepelt, aki korábban edzősködött, de ahogyan fogalmazott, mindig időben eljött.

„Én sosem pénzért csináltam. Mindig is Vén Lajos volt a példaképem, akinél nem volt kegyelem, aki nem csinálta, lemorzsolódott, aki viszont maradt és kitartott, ő nagy király tudott lenni. Most egyébként van egy edző, akinek sokat segítek a tanácsaimmal, legalábbis ezt Tamás Gábor – hiszen róla van szó – szokta mondani. A sportolás is megmaradt azért, úszni szoktam, illetve nyáron össze szoktunk jönni kajakozni, de van rajtam túlsúly, és bevallom, ezt azért megérzem már lapátolás közben. Nem vagyok olyan erős, mint tíz-húsz éve.

– mondta végezetül nevetve Sztanity Zoltán, akit ma a győri sportgálán köszöntenek, pénteken a klubba, szombaton pedig a családdal ünnepli meg a jeles évfordulót.