Tanítóképzős legenda - Visszatért győri gyökereihez az olimpiai bajnok kapus

– Hogyan foglalná össze eredményes labdarúgó-pályafutását?

– Talán egy kicsit több szerencsével vihettem volna többre is. A mi korunkban jóval kevesebb válogatottmérkőzést rendeztek, korosztályomból kevesen jutottak el a hetven-nyolcvanszoros válogatottságig. Amikor 1959-ben Győrből a Vasasba igazoltam, eleinte csak harmadik számú kapusnak számítottam. Később hiába értük el a válogatottal a ma Európa-bajnokságnak nevezett tornán a harmadik helyet, hiába lettem Tokióban olimpiai bajnok, a klubban uralkodó légkör miatt váltanom kellett, és inkább a távozást választottam. De nem bántam meg, mert az esztendei kivárás után a kitűnő képességű, kiváló közösséget alkotó Újpesti Dó­­zsában eltöltött kilenc év, a bajnokok tornáján elért elődöntős párharc a Bayern Münchennel sok mindenért kárpótolt.

– Mi az, ami miatt lehet hiány­érzete?

– A szókimondó egyenességem nem mindig bizonyult kifizetődőnek. A pályán? A fradista Szőke Pista kiszámíthatatlanul, szitáló labdával érkező szabadrúgásainál könnyen lehetett hibázni. Az angliai világbajnokságon a portugálok elleni nyitány bemelegítésekor szerzett könnyebb agyrázkódás rossz emlék, cserélni akkor még nem lehetett, ennek következménye volt a második kapott gólnál elkövetett bakim. Valamint az 1969. decemberi, cseh- szlovákok elleni marseille-i 1:4 ma is fájó, a világbajnoki részvételről döntő mérkőzésnek már az előkészületei rosszat sej­tettek.

– Edzőként sem hangzott rosszul a Szentmihályi név…

– Pedig azt tartják, hogy kevés kapusból lesz jó edző. De talán éppen a győri tanítóképzőben szerzett ismeretek segítettek a pedagógiai érzékem kifejlődésében. Volt játékosaim ma is tisztelettel üdvözölnek, őszintén tudunk örülni egymásnak. Már a Székesfehérvári MÁV Előre csapatánál szép időszakot éltem át, szerény körülmények között. Tatabányán közel kerülhettünk volna a bajnoki címhez is, de akkoriban a legjobb játékosok már a külföldi szereplést választották. Kuvaitban húszéves gyerekeket gyűjtöttem magam köré és nyertem velük veretlenül bajnokságot, a Maldív-szigeteken három év alatt három bajnoki címet szereztünk. Hazatérésem után, közel a hatvanhoz, már egy más világ volt a magyar futball, második tatabányai működésem jelentette a búcsút.

– Milyen a kapcsolata mostanában szülővárosával?

– Győri, jancsifalui gyerek voltam, pék apám mellett megtanultam a munkát szeretni. Ma is emlékszem, hogyan igyekeztem télvíz idején gyalog a városba az akkori orosz laktanya melletti rephídon. Futballistaként egy később sikeres ETO-ban játszhattam, sokat tanulva a jó képességű kapustól, Pesti Zoltántól. A tanítóképzős találkozó kellemes esemény volt, már évek óta nem tudtuk megtartani, és ­­sajnos egyre többen hiá­nyoznak…

– Életét a sport töltötte ki, ma mennyire tud aktív lenni?

– Sajnos nemrégiben szív­problémákkal küszködtem, nem egyszerű helyzet, de hát megvagyok. Ha mérsékelt formában is, azért igyekszem naponta mozogni, nyugdíjastársaimnak is ajánlom, hogy ne hagyjanak fel soha a test­edzéssel. És szurkolok Michel fiamnak, köztudott, hogy az Első Emelet és más zenekarok dobosa volt, ma is játszik, és mellette hangoskönyvek kiadásával foglalkozik. Lehet, hogy lesz még egy Szentmihályi nevű kapus, mert nagybátyja vagyok Mirkónak, aki az ETO utánpótlásában bontogatja a szárnyait.