A fotóival is fest Bella Dóra, a Rómában élő rábaközi festőművész

– Mi egy iskolába jártunk Egyeden és Rábacsanakon. Emlékszem, egészen kicsi kora óta lehetett tudni, hogy tehetséges. Mire, hogyan emlékszik ebből az időszakból? Ki biztatta? Milyen tervei voltak a kézügyességével, az önben rejlő művésszel?

– Első emlékeim szerint ha otthon kérdezték tőlem, milyen ajándékot szeretnék karácsonyra, születésnapra, sohasem ruhákat, játék babát vagy hasonlót kértem, hanem színes ceruzát, filctollat, zsírkrétát, rajzlapokat. Rajzoltam, amikor csak lehetett. Később, az általános iskola utolsó éveiben jártam, amikor nagyapám hozta a hírt: Győrben rajztanfolyamot indítanak. 120 jelentkezőből bekerültem a 20 fős grafikai csoportba, Radosza Attila grafikusművész vezetésével. Ekkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy errefelé szeretném fejleszteni magamat, hogy ez lesz az én utam.

Férfiak nevelték

– Hogyan emlékszik vissza az Egyeden töltött gyermekkorára?

– Férfiak neveltek: apám, aki kertész volt, és a nagyapám, aki vegyesboltot vezetett a községben. Édesanyát, nagymamákat nem ismertem. A családi házhoz tartozó, végtelennek tűnő kert, tele mindenfelé növénnyel, virággal, zöldséggel, gyümölccsel, nagyon hatott rám. A falubeliek kedvességét, közvetlenségét nagyon szerettem, az idős emberek történeteit szívesen hallgattam. Ma is velem van a gyerekkorom.

– Miként alakultak az általános iskola utáni évei?

– Hosszú a sora annak, hogy hol, kinél tanultam: Győrben, Kónyban, Budapesten, Rómában – mikor merre éltem éppen, ott kerestem a lehetőséget a tanulásra. Budapesten jelentkeztem a képzőművészeti egyetemre. Nem jutottam be, de a kétéves Ars Hungarica Művészeti Szakiskolába igen. Grafika szakra jelentkeztem, festő szakra vettek fel. Mesterem Baksai József festő- és grafikusművész volt.

2000-ben Rómába költöztem, férjhez mentem, hamarosan megérkezett a fiunk, Mauro. Amikor nagyobbacska lett, 2005-ben jelentkeztem a római művészeti egyetemre. Itt előbb a festő szakot végeztem el, majd a grafikát. Ezekben az években már csoportos kiállításokon is szerepeltem munkáimmal, nemcsak Rómában és más olasz városokban, hanem Törökországban, Szerbiában, Portugáliában is. Miközben a grafikai eljárásokat tanultam, érdeklődésem mindinkább a fotózás felé fordult. Az itáliai városokat járva saját, „egyedi” témát találtam magamnak, és absztrakt hatású fotóim nyomán a festészetem is átalakult – megtaláltam a saját képi világomat –, máig ez érdekel a legjobban. Továbbra is festek, folyamatosan tanulok, és szeretnék újra grafikázni, az absztrakt látásmódot a rézlemezeken, nyomatokon is megjeleníteni.

Otthonra talált

– Könnyen beilleszkedett Rómában?

– Egyszer egy történész, akinek a felesége szintén a Bella vezetéknevet viselte, azt mondta nekem, hogy a Bellák Firenzéből vándoroltak Magyarországra az 1700-as években. Ezen az alapon végül is „hazajöttem” Itáliába. Rómában gyökeresen megváltozott az életem, családanya voltam, egyetemre jártam, napjaim minden percére jutott valamilyen tennivaló. Azért rendszeresen jártam kiállításokra, és ilyenkor nemegyszer Mauro is elkísért. Amikor a fiam középiskolás lett, elővettem a vásznakat és újra festeni kezdtem – ma is ebben az állapotban vagyok, néha vevő is akad a képeimre –, de Mauro ősszel Bolognában tanul tovább, a napirendem így alaposan átalakul majd. Az egyetem elvégzése után kevesebbet szerepeltem kiállításokon, terveim szerint ezzel is többet foglalkozom majd, ha a közegészségügyi helyzet megengedi. Nagyon sokat jelentene, ha Magyarországon is kiállíthatnék, a szülőföldemen is bemutatkozhatnék a képeimmel.

– Most mennyi idő jut alkotásra?

– A festés munka, de nem olyan, mintha bejárnék egy irodába és dolgoznék kilenctől ötig. Van, amikor hónapokig minden napot alkotói munkával töltök. Van, amikor keresnem kell a belső csendet, hogy a műteremben dolgozni tudjak. Általában több képen dolgozom egy időben. A réteges festési technika időt és türelmet követel: a száradási idő miatt sokszor várni kell, hogy új réteg kerülhessen a vászonra. Előfordul, hogy egy festmény napok alatt elkészül, de most például az egyik vászon hónapok óta változik a kezem alatt.

– Mit gondol? Számít-e valakinek a művészetében az, hogy milyen háttérrel, honnan indul el a pályán? Ön jelen van minden festményben, fotóban. De ott van Egyed, a nagyapja, a fia, a férje is?

– Minden számít. Minden, amit átélünk, és az is, amire hiába vágyunk. Számít mindenki, aki az életünk része volt. Akiktől kaptunk és akiknek adtunk. Minden. A gyász is. Folyamatosan hatások érnek bennünket, változásokhoz kell igazodnunk. A művész „kialkotja” magából, ami benne zajlik, ami a lelkét érinti. A fiamra vagyok a legbüszkébb. Remek, eleven eszű, érdeklődő, tisztességes fiatalember lett belőle. Boldogság tudni, hogy ebben nekem is részem volt.

– Nemcsak az édesanyáknak, a művészeknek is szükségük van rá, hogy elismerjék, díjazzák a munkájukat. Ön hogy áll ezekhez az elismerésekhez?

– Nagyon szívesen emlékszem vissza a 2009-ben Évorában (Portugália) meghirdetett nemzetközi grafikai pályázatra, amelynek témája a béka volt. Akkoriban alig néhány hónapja kezdtem el ismerkedni a rézlemezes grafika technikáival, világával. A munkával arra törekedtem, hogy a békát ne a megszokott nézőpontból és ne a legegyszerűbb grafikai technikával ábrázoljam.

A beküldésig nem sok idő állt rendelkezésre. Napközben az egyetemen a vizsgára készített lemezeimmel foglalkoztam, ezért a Békára csak az éjjeli órákban tudtam időt szakítani – amikor a világ már lecsendesedett körülöttem. Az egyetemi grafikai csoportból többen pályáztunk, együtt is küldtük el a munkákat. Az eredményhirdetésre azután többet vártunk, mint amennyi időnk volt a művek elkészítésére. Emlékszem, egy júliusi délutánon a mesterem hívott telefonon, hogy megérkezett az értesítés: megnyertem a zsűri külön dicséretét. Ez a siker a grafikai tanulmányaim során sokat jelentett nekem.

Magyar kiállításról álmodik

– Mi a helyzet a kiállításokkal?

– Számos kiállításon részt vettem már, de a legtöbbjük kollektív volt. Ezért nem is lehet megmondani, melyik volt a legfontosabb. Mint minden festőnek, nekem is öröm minden kiállítási lehetőség – és minden vevő, akinek annyira megtetszik valamelyik képem, hogy szeretné hazavinni. Ez idő szerint a grafikáim többet szerepeltek kiállításokon, mint a festményeim. Erre van magyarázat: az egyetemi években rengeteg akttanulmányt készítettem, hiszen követelmény volt, hogy jól ismerjük az anatómiát, tudjunk alakot rajzolni. Volt, hogy egy szemeszteren 250 életnagyságú aktrajzot készítettem. A figurális ábrázolás érdekelt. Akkori festményeim is ilyen témájúak voltak.

– A fotózás is fontos szerepet tölt be az életében?

– Az egyetem elvégzése után is kerestem még a saját, személyes témámat, azt, ami én vagyok, megszabadulva az iskolai elvárásoktól. Akkoriban érdekelt már a fényképezés. Kaptam egy komolyabb fényképezőgépet, járni kezdtem a városokat és fotóztam. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy a részleteket hozom közel: a festményszerű részleteket. Rájöttem, hogy fotózva festek – hogy megtaláltam az utat, ahol elindulhatok. Ezzel a festményeim témái is megváltoztak. A figurális téma letisztult, olyannyira, hogy az absztrakt lépett a helyére. Kolorista vagyok, mindig is az voltam: a félreérthetetlen, erős színek kínálják magukat az ecsetemre. Ritka eset, ha tompa, telítetlen, szürkébe olvadó színek kerülnek a vásznaimra. Festményeimen a gondolataimban, érzéseimben zajló belső történések lenyomatai jelennek meg; aki figyel rám, az talán ki is olvashatja. Az idő múlásával a folyamatok lerakódnak bennem, így jelennek meg a vásznon. A különböző festékrétegek egymásutánja, a képi motívumok ismétlődése olyan számomra, mint egy folyamatosan íródó mantra. Azt gondolom, a legizgalmasabb kiállítási élmények még várnak rám.