A csendlépcső alján – Búcsú Gülch Csaba kollégánktól

Valami furcsa fény csillant az idő fénylő nyomán, amikor megindultál végleg lefelé a csendlépcsőn, Csabám. Kérdezném ostobán, hogy miért? Mondd meg, mi az ördög ez már megint? Nézem a telefonomban az elárvult számod a neved alatt, hívnálak is azonnal… Pedig hát Esztertől, Ábristól is tudom, járod már a megénekelt halálos tangód, hogy idelent tovatűnjön végleg a doromboló szép halál reménye, s vele te, aki már akkor eldöntötted, hogy te leszel te, és senki más, amikor még folyót őriztél a parton és bogarak mászkáltak a fák tövén.

Legalábbis így mesélted. És én elhittem neked. Mint sok minden mást.

A döntésed a tiéd, bármennyire fáj. De nem ezt ígérted, barátom. Azt mondtad, még nem is olyan régen, meghalni most épp nem érdemes, hogy élni kell még valamennyit imával és szenvedéllyel, ahogy lehet. Azt is mondtad, dolgod van még. Tudod is jól, hogy mi, s hogy dolgozol, mert ha akarod, erővé válik minden gyengeséged; hogy van öröm és lelki béke a hajnali szélben, ami elhajt a szabad ég széléig, de csak a széléig; hogy megint jó a friss zserbó roppanós rizlinggel és a zsíros kenyér savanyú káposztával, s hogy a gyakorta bámult felhők vonulása meggyógyítja azt, ami fáj.

Legalábbis így mesélted. És én ezt is elhittem neked.

Most meg már nem vagy itt. Helyette múlt idő lettél visszavonhatatlanul, és múlt idő lett veled minden rímed, minden gondolatod, ami most már végleg benned ragadt. Múlt idő lett minden, ami voltál, csak az emléked kószál itt olyan elevenen, mintha nem történt volna semmi azon az átkozott augusztusi péntek reggelen. Alig van két hete, hogy mondtam, vigyázz nagyon magadra, mert ha meg mersz halni nekem, nem írom meg a nekrológodat. És te csak nevettél, hogy dehogynem, Lacika, s látod, igazad lett megint. S most itt dadogok, és csak az jár az eszemben, hogy a szellemed mindig erősebb volt, mint a tested, hogy az, ami voltál, túlél minden péntek reggelt, mert jóval több annál, mint akit majd végül eltemetnek.

Legalábbis így hiszem. Mint ahogy azt is, hogy az várt odaát a saját lejáratú csendlépcsőd alján, amit mindig is reméltél. Ints még egyet vissza, Csaba, ha így van. Várni fogom. Aztán legyél fény, akár a csillagok.

Keszei L. András

***

(Gülch Csaba tanár, költő, újságíró, a Kisalföld munkatársa, 1959. július 1. – 2021. augusztus 6.)