Visszatért az életbe, a győri Patrónus Lions Club jóvoltából pedig visszakapta az olvasás, a tanulás, a fejlődés lehetőségét is

Aranyat érő lencse 

– Nekem ez arany – mondja Jakab András arról a digitális nagyítóról, amire lecserélhette otthoni, kényelmetlen nagyítólencséjét. A kétszázötvenezer forint értékű eszköz nemcsak a keze alatt lévő gyöngybetűkkel írt jegyzeteit nagyítja és kontrasztosítja, de akár a távolba nézést is segíti. Így a buszmenetrend vagy a patika ajtaján a nyitvatartás leolvasásának  sincs akadálya többé. 

Borsodi Erzsébet és a fogyatékosságügyi tanácsadó segített több modellt kipróbálni, így András kiválaszthatta azt, amit a legkényelmesebbnek és legpraktikusabbnak talált. Ahogy azt Szabó-Cseszneki Nikolett-től, a Patrónus Lions Club elnökétől megtudtuk, András ragaszkodott hozzá, hogy ötvenezer forintot ő álljon a költségből, a fennmaradó részre kért támogatást. 

Gép mellől az intenzívre

Jakab András több nyelven beszél, diplomás tervező gépészmérnökként dolgozott, mielőtt megtámadta a betegség. Annyira szerette a munkáját, hogy túlzásokba esett. A szervezete azonban nem bírta ezt a terhelést: 2010-ben vírusos agyhártyagyulladást kapott, amivel kórházba került.

– Boldogságot csöpögtetett a szívembe, ha minőség és gyártás összefonódott, ezért elkezdett a nappal és az éjszaka összefolyni. Haza is vittem feladatot. Vitt a hullám, és a pihenést, az evést is megspóroltam, hogy dolgozhassak.  Fél évig kómában voltam, azt mondták az orvosok, itt a vége. Anyukám aláírta a gépek leállítását. 

András ágya mellett álltak a szerettei és egy pap a kérdéses pillanatban. De a szíve működött és levegőt is vett a gépek kikapcsolását követően. 

– Nem haltam meg. Nekem kiesett, nem emlékszem semmire. Anyukám azt mondta, hogy ezek szerint van még valami feladatom a földön. 

Azonban az eszmélést követően először nem az új élet öröme öntötte el. Letargikus állapotba került. Mája és veséje súlyosan károsodott, örök életére inzulinra szorul, meg kellett tanulnia ezekkel az új kondíciókkal élni. 

Lemondtam magamról 

– Lemondtam magamról. Előbb tolószékkel, majd járókerettel jártam, aztán azt hitték a mozgásom alapján, hogy iszom. A megnyugvást korábban a matematika jelentette nekem, a kombinációk. De nem láttam, hogy elolvassam. Hiába működik az agy, ha a test és a szem nem segíti. 

Segítség az új élet építésében 

András a betegséget követően egy ideig teljesen vak volt. Újra tanították járni és kezelni a cukorbetegséget, mely visszamaradt a vírusfertőzés után. Szigorúan figyeli az inzulininjekciókat, a grammokat, az étkezéseket. 

– Tanulom, hogy úgy kell járni a világban, mint a teve: feltöltekezve, mert a terep kemény és tűz a nap. Tanulok nem dolgozni annyit, pihenni és jól enni, azt adni a szervezetnek, ami jót tesz. 

Venesz László, a Győr-Moson-Sopron Megyei Diabetes Egyesület elnöke volt segítségére a lábadozásban és a rehabilitációban. Ő irányította Borsodi Erzsikéhez és fogyatékosságügyi tanácsadóhoz is, így már együtt támogatták Andrást a legpraktikusabb dolgoktól a lelkiekig. A fogyatékosságügyi tanácsadóban segítettek Andrásnak abban, hogy átlássa a lehetséges utakat a foglalkoztatás terén, vagy épp abban, hova fordulhat támogatásért. 

– Azt mondták, mellettem állnak, de lépnem nekem kell. Így jutottam el a Patrónus Lions Clubhoz, akik lehetővé tették, hogy az álom valóság legyen, hogy újra olvashassak, hogy szabadon tudjak repülni. 

Kis eszköz, nagy segítség

Egyelőre betanított munkásként dolgozik András négy órában megváltozott munkaképességűként. De elkezdett tanulni, újra rajzol, tervez, sőt, a megváltozott munkaképességű munkavállalók mentorává képezi magát. 
– Ez a gép megadta azt a lehetőséget, hogy tanuljak. Vissza szeretném kapni a korábbi Jakab Andrást fizikailag és szellemileg is. Lehet, hogy nem sikerül százszázalékosan, de nagy segítséget adtak a visszatérésben nekem. 
András abban reménykedik, hogy hamarosan újra a szakmájának megfelelő területen dolgozhat és segíthet reményt adni olyanoknak, akik hasonló mélységekből szeretnének kikapaszkodni, mint amiket ő megjárt.