Kiss János Gyula soproni nyugdíjas 72 évesen is sziklás és jégfalakat mászik meg

„Fiatal koromban a soproni ejtőernyősklub tagja voltam. Később a katonaságban is ejtőernyősnek soroztak be, háromszor nyolc hónapos kiképzésünk volt, heteket töltöttünk a hegyekben. Aki egyszer igazán szép helyet hódít meg, az többet nem tud meglenni az élmény nélkül, és onnantól mindig visszavágyik a magasba. Idényben havonta egy-két hétvégét töltök itthon, a többi időmet a magasban akarom élni. Néha, mikor már több napja otthon vagyok, a feleségem maga küld el a következő expedícióra” – mondja a 72 éves sportoló, aki aktív korában ingatlanosként dolgozott, majd 58 évesen tette le a hegymászóvizsgáit: nyugdíjba vonulásának évében, 62 évesen pedig már Pakisztánban mászta a Himalája falait.

Megterhelő túrákon vesz részt, sziklás és jégfalakat mászik meg a csúcsra jutásig, ami komoly fizikai felkészültséget igényel. Ez kora ellenére meg is van neki.

„A hegyekben nemcsak a saját testét kell elbírnia az embernek, hanem a nagyjából negyedmázsányi felszerelést is. Ha itthon vagyok, a hét hat napján edzem. Kétnaponta ötszáz húzódzkodást csinálok másfél óra alatt, illetve a has- és hátizmaimat erősítem” – magyarázza hősünk, aki a hegyekben uralkodó nyugalom és látvány miatt szeretett bele a sportba.

A jégmászást élvezi a legjobban, ezért minden év februárjában ellátogat az olasz Dolomitokhoz, ahol több száz méteres jégfalakon gyakorolhat: „Folyamatosan vizsgálni kell a jég minőségét, mert ha rossz helyre verem be a jégcsákányt, egy egész tömb jég is leszakadhat, amivel együtt én is leeshetek.”

A hegymászás sok veszélyt hordoz magában. Elmondása szerint hatezer méteres magasságban találkozott már hegymászók holttestével.

„Ilyen magasságban nem lehet segítséget hívni. Ha komoly baj történik, a csapattársak hátrahagyják egymást. Nem szabad az elesettekre gondolni, mert akkor nem tudja az ember folytatni az utat. Ők úgyis ott nyugszanak, ahol a legjobban szerettek lenni. Nekem is volt már komolyabb balesetem. A hegyekben szélsőségesen ingadozik a hőmérséklet. Mikor feljön a nap, hamar negyven fok is lehet, ellenben napnyugta után hirtelen fagypont alá esik. Emiatt gyakran éjfélkor indulunk útnak, hogy elkerüljük a nagy meleget. Egyszer egy nehéz szakasz után a sötétben rossz helyre léptem. A lábam alatt beszakadt a jég, beragadt a bokám, én pedig a felszerelésemmel elestem. Társaimnak három órába telt, mire levittek azon a szakaszon, melyen fél óra volt felmenni” – meséli, és hozzáteszi: az expedíciók során elővigyázatosságból többször visszafordult már csapatával.

Felhívta a figyelmet a csapattársakhoz való alkalmazkodás fontosságára is:

„Ha egy nagy vihar miatt napokig össze vagyok zárva a többiekkel egy sátorba, akkor biztosan lesznek konfliktusok. Ezeken tovább kell lendülni, ha sikerrel akarunk járni.”

Bár sportoló ismerősei az Alpokra esküsznek, számára a Himalájában található Karakorum hegység után a Kárpátokban található Tátra a legszebb hegyvonulat. Jövő télen a K2-t oxigénpalack nélkül megmászó Suhajda Szilárddal közösen tervezik megmászni a Matterhorn északi falát.