Győri professzor szervezett szekciót a terrortámadások kezeléséről

– Miért magyar sebészre esett a választás? Mert már életszerű a téma nálunk is? 

 – A társaságban ismerték a hazai és külföldi közleményeimet, aktivitásomat, s itt nem a nemzetiség számít – esetemben nyilván nem. Úgy gondolom ugyanis, hogy Magyarország – hasonlóan a többi közép-európai államhoz – jóval védettebb, de ez nem jelenti azt, hogy engedhetnénk az éberségünkből. A téma nem fenyegető nálunk, de „angolosan higgadt" felkészültséget tartanék kívánatosnak – kezdi a professzor.

Prof. Molnár F. Tamás így folytatja: – Abban biztos vagyok, hogy Győrben orvosilag, nővéri és egyéb ápolói szinten, technikai hátterünk birtokábanképesek lennénk kezelni a helyzetet. Látva az eredményeket, nem maradnánk el Londontól, Párizstól, vagy most szomorúan a hozzánk méretben közelebbi Manchestertől.

 – Az öngyilkos merénylők kartácsszerű bombáinak sérülései mennyiben tartoznak a mellkassebészetre?

– A valóban súlyos sérülések 20–30 százaléka érinti a mellkast is, ezekközül számos életveszélyes. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a műtétek megoldhatók zömmel mellkassebészeti jártassággal is, nem igénylik a szakvizsga teljes képességeit. A kötelem egyébként fordítva is igaz: a mellkassebésznek ugyanúgy képesnek kell lennie a kármentő hasi vagy épp érsebészeti beavatkozásokra.

– Ezek a sérülések új sebészeti eljárások bevezetésére, megtanítására iskésztetik majd a mellkassebészeket? Tanítanak egyáltalán ilyet az egyetemen?

 – Új eljárásokat nemigen tanítanak. Ezek a sérülések – bár van kivétel – a régi, szükség 

hiányában elfeledett tudások felélesztésére késztetnek. Szükséges a sebészi gondolkodásmódunk bizonyos módosítása nemcsak a mellkasban, hanem a hasban is. Kollégámmal, barátommal, Oláh Attila professzorral régi tervünk a torzó sérülések sürgősségi sebészetének könyvbe öntése. Mi készen állunk, sajnos a kiadói oldalról nem találkoztunk fogadókészséggel. Talán majd most… Az egyetemi oktatásról pedig: a Pécsi Tudományegyetemen, melynek a Petz az oktató kórháza, Rendeki Szilárddal négy éve hoztuk létre a Műveleti Medicina Tanszéket, amelynek a szélsőséges körülmények közötti sérültellátás az egyik fő profilja. Tehát tanítjuk ezt: egyetemi és posztgraduális szinten egyaránt. Győri kezdeményezésre két egymástkövető évben is kiemelten foglalkoztunk a fiatal sebészek konferenciáin akérdéssel. Szükség lenne ennek a tárgynak az ápolástudományba való bevezetésére is, hiszen az orvos önmagában kevés. Mi nyitottak vagyunk ez irányban is. 

Ezek a sérülések zömében a szükség hiányában elfeledett tudások felélesztésére késztetnek – mondja a bombatámadásokról prof. Molnár F. Tamás. Fotó: H. B. E.

– Hallunk az öngyilkos merénylők szöges bombáiról, de elképzelni nem tudjuk ezeket a sérüléseket. Miért pusztítóbbak ezek?

 – Mi, a polgári életben dolgozó, legfeljebb kocsmai késelésekhez, vadászbalesetekhez szokott sebészek is csak közlemények, előadások alapján tudtuk elképzelni. A roncsolások kiterjedése, többszörössége az egyik nagy különbség, amely módosított sebészi szemléletet, ellátási taktikát követel. A technikák egyébként nem különböznek, a filozófia kissé más, de nem idegen. A másik különbség az egyszerre ellátandó sérültek száma, e helyzet kezelésének is megvan a maga módszertana. Fejben, szervezettségben készen kell lenni a gyors átállásra. 

– Látott, kezelt ön már ilyen sérülést?

 – Szúrt, lőtt és zúzott mellkassérülést – mint minden kollégám – én is számosat operáltam az évtizedek során, és még több olyan beteget, aki a közvetlen életmentő beavatkozás után került hozzánk. Műveleti területi tapasztalatom szűkös, a 2006-os Libanonra korlátozódik. Ugyanakkor Pardavi Gáborral együtt részt vehettem a tragikus bőnyi tűzharc sérültellátásában, ami számos szakmai tapasztalattal szolgált. A műtőblokk emlékezetes tüze is gazdagított: így több oldalról szereztem  hasznosítható emlékeket. (Ez utóbbit lásd: Műtét a kórház liftjében – Kisalföld, 2016.október 20.) 

A győri kórház főorvosa, prof. Molnár F. Tamás. Fotó: H. Baranyai Edina

– Ha baj van, hívnak magyar mellkassebészeket külföldre segíteni?

 – Az események váratlanságából fakadóan – az időfaktor miatt – azonnali segítségre van szükség. Európában az ellátás lefedettsége miatt az ilyesmi felesleges, akár kártékony is lenne. Ilyenkor elsősorban rendre, fegyelemre van szükség: ez rendszerszintű feladat. Egy-egy kórház terhelése rendszerint a kapacitásokon belül marad. A későbbi, jól időzíthető másod- és harmadlagos ellátásban már nyílik mód a segítségre. A délszláv háború mellkassérültjeit is elláttuk annak idején; de a jelenben is megvan ennek a jól működő rendje.

 – Elhangzott olyasmi a konferencián, ami újdonság volt a civilek számára?

 – Legértékesebb annak a párizsi kollégának az előadása volt, aki a 2015. novemberi terrortámadás sérültjeiről számolt be, a saját tapasztalatait is megosztva. Az Afganisztánt és Malit is megjárt alezredes a hadisebészet számunkra is alkalmazható tapasztalatairól szólt. Külön hangsúlyt kapott a logisztika, és az az osztályozási rendszer, amelynek módosított formáját a Petz sürgősségi osztálya is alkalmazza. Az én előadásom a mellkasi traumatológiai elvek rendszerezett és kritikus áttekintését adta, amelyben a képzés és a civil-katonai együttműködés kapott súlyt. Egy fiatal sebésznek minden váratlan kihívás új – az ezekre való felkészítés a dolgunk. A latin közmondás „si vis pacem, para bellum" módosítása ránk nézve ma is érvényes: ha nyugodtságra vágysz, állj készen az ellenkezőjére.