Harcsás Judit emlékére: Mindenki újságírója

Fotó: Orosz Sándor

Harcsás Judit két időszakban volt a Kisalföld újságírója, először még a rendszerváltás előtt, majd az 1998 és a 2010 közötti tizenkét évben. A második időszakot már együtt dolgoztuk végig. A szerkesztőségben nagyon összetartó és hű a munkahelyéhez a csapat, ezért legtöbbünknek sok személyes emlékünk van Jucusról. Az örökké rohanó, mindig, mindenkin segíteni akaró újságíróról. Aki bele tudta élni magát mások helyzetébe, megértette a hajléktalanokat, felemelte a rászorulókat és mozgósítani tudott ezreket, ha jóakaratú összefogásra volt szükség. Kiérdemelte a kisalföldi Teréz anya megszólítást. 

Az elválás is nehéz volt 2010-ben, de megértettük, hogy a következő évtizedekben a rádiózásban szeretné megtalálni a boldogulást. Később pedig szeretettel fogadtuk mély empátiával született írásait, amikor kiderült, hogy mégsem tud teljesen elszakadni a Kisalföldtől. Az utolsó pillanatig külsőzött a lapnak, múlt szombaton is kaptunk írást tőle. 

Judit mindenki újságírója volt, mindenkinek és mindenkin tudott segíteni, csak végül önmagán nem. 

Ezt írta a 2013-ban megjelent Remény a rákból című könyve ajánlójában: „Az ötvenedik születésnapomra egy párizsi utat reméltem. No meg azt, hogy egyszer majd azt taníthatom, amit életemben annyira szerettem. A rádiózást, az újságírást. Ehelyett elveszítettem a munkámat, a páromat, öt hónap alatt a szüleimet, a családból még vagy öt, nagyon szeretett embert. Nem bűnöztem, nem bántottam meg senkit, »csak« megbetegedtem. Ez a betegség, a mellrák, szinte bizonyos vagyok benne, hogy a veszteséget, a gyászt vagy egyszerűen súlyos traumát átélő 40-es, 50-es nőket éri utol. Okosabban kellett volna élnem? Igen, talán. Recept nincs, megszállottan hiszek a Földtől Égig érő szeretetben, szerelemben, a férfi-nő kapcsolatban. Társ nélkül pedig sok minden reménytelen. Akkor...?"

Kedves Judit! Akkor most legalább utólag láthatod, hogy milyen nagyon sokan szerettek, aggódtak érted. Ezrek fogtak össze, hogy rád találjanak. Megtaláltak. Megtaláltunk. Utólag, amikor már késő. 

„Fogalmam sincs a hogyan továbbról, hogy meggyógyulok vagy sem, talán a fejben, a szívben, a lélekben dől el, de a Jóisten úgyis tudja, van-e még terve velem... ... Ahogy megszállottan hiszek az ölelés, az ima erejében, úgy megszállottan bízom a leírt vagy a kimondott szó erejében is" – üzented nekünk.

Igen, Judit, erőt adtál. Olvasóidnak, munkatársaidnak. Emléked megőrizzük. Megtaláltunk. Nem felejtünk el.