Kisalföld logö

2017. 03. 26. vasárnap - Emánuel 4°C | 11°C Még több cikk.

Szög voltunk Hruscsov fejében

Volt-e szemernyi esély a magyar ’56 győzelmére? – többek között erre a kérdésre válaszol a Kisalföldnek adott interjújában dr. Békés Csaba, a New York-i Columbia Egyetem vendégprofesszora, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont igazgatója, az 1956-os Intézet tudományos főmunkatársa.
– A magyar forradalom kitörésében mennyiben játszott szerepet az a hit, hogy a Nyugat segíteni fog?

– A forradalmat alapvetően a téves szovjet döntések sorozata váltotta ki. Óriási hibaként Rákosit túl későn, 1956 júliusában váltották le, majd helyére Gerő Ernőt tették. Utóbbi a lehető legrosszabb lépés volt, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy ha valamelyik járási párttitkárt választják, akkor is jobban járnak. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a robbanáshoz közvetve az amerikaiak is hozzájárultak. Az Egyesült Államok 1953 és 1956 között hivatalos külpolitikai irányvonalként a rab népek felszabadítását hirdette, amit a Szabad Európa Rádión és röpcédulákon is propagált a keleti blokk országaiban. Ma már tudjuk, hogy ennek az égvilágon semmi alapja nem volt. Eisenhower elnök persze nem fegyveres harcot képzelt el, hanem olyasmit, ami a nyolcvanas évek végén megtörtént Gorbacsov idején, amikor a Szovjetunió belátta, hogy nem tudja megtartani csatlósait. Az USA azt sugallta, hogy a szabad világ nem feledkezett el a kelet-európaiakról, a kommunista rendszer csak átmeneti, és van remény az ebből való megszabadulásra. Tételesen sosem ígértek fegyveres segítséget, de az üzenetet nem volt nehéz ellenkezőleg érteni.

Washington hibás és felelőtlen volt

– A történészek szerint az USA vádolható emiatt?


– Egyértelműen. Washington politikája kimondottan hibás és felelőtlen volt, noha természetesen nem arra irányult, hogy a magyarokat öngyilkos akcióba kergesse. Amikor már elég világos jelek mutatták, hogy ez a propaganda súlyos áldozatokkal járó felkelésekhez vezet, amelyeket aztán Amerika képtelen segíteni, változtatniuk kellett volna az irányvonalon – legkésőbb 1956 júniusában, a poznani lázadás után. Valójában ezt titokban meg is tették, de a Kelet-Európának szóló propaganda változatlan maradt. Játszottak a tűzzel: próbálták a feszültséget olyan szinten tartani, ami elegendő ahhoz, hogy ébren tartsák a szabadságvágyat, a kommunizmusellenes érzést, de úgy, hogy lázadás ne legyen belőle.

– John Lukacs történész egy helyütt úgy fogalmaz: lehet, hogy jól cselekedett az USA, amikor nem cselekedett, mert Budapest nem ért volna meg egy atomháborút. Ennyire élesen vetődött fel ez a kérdés?

– Igen. A Szovjetunió a második világháború után megszerzett biztonsági zónáját egészen a nyolcvanas évek végéig olyan stratégiai fontosságúnak tekintette, hogy a nyugati csapatok beavatkozása nukleáris konfliktushoz, a harmadik világháborúhoz vezetett volna.

– Van bármilyen adat arra, hogy az Egyesült Államokban ennek ellenére bárki elgondolkozott a magyar forradalom katonai támogatásán?

– Ugyan az USA-nak saját propagandája foglyaként valamit lépnie kellett volna, de belátta, hogy egyetlen megoldás létezik, a be nem avatkozás politikája. A magas rangú politikusok szintjén egy pillanatra sem merült fel a katonai akció lehetősége. A CIA-nél születtek kósza javaslatok fegyverek szállítására, horribile dictu a Vereckei-hágóra ledobandó taktikai atombombára is, de ezeket azonnal lesöpörték az asztalról.

– Térjünk át a szovjet politikára. A Szovjetunió Ausztriát éppen a magyar ’56 előtt egy évvel engedte el, amely független, semleges állammá vált. Ez nem szolgálhatott volna precedensként Magyarország számára?

– Nem. A két ország helyzete közötti legfontosabb különbség, hogy Ausztriát a szovjetek nem elengedték, hiszen csak egynegyedét tartották megszállva, a maradék háromnegyed amerikai, angol és francia ellenőrzés alatt állt. A kérdés akkor úgy merült fel, hogy a Nyugat tud-e megfelelő ellentételezést felajánlani a szovjetek kivonulásáért cserébe. Tudott: elfogadta Ausztria semlegességét, amit Moszkva követelt. Magyarország esetében ezzel szemben arról lett volna szó, hogy a Szovjetunió a nyugatiak nyomására fogadja el az ország semlegességét úgy, hogy cserébe nem kap semmit.

Bíztak abban, hogy a tüntetők hazamennek

– Ha ennyire egyértelmű, hogy a szovjeteknek eszük ágában sem volt elengedni Magyarországot, akkor mivel magyarázható libikókapolitikájuk? Október 23. után előbb beavatkoztak, aztán október 30-án bejelentették, akár csapataik kivonására is készek, majd egy nappal később döntöttek a forradalom vérbe fojtásáról.

– A szovjetek az első pillanatban a saját szempontjukból rendkívül rossz döntést hoztak. Úgy akarták megoldani a problémát, mint 1953-ban Kelet-Berlinben: szükségállapotot hirdettek, erődemonstrációt tartva tankokat küldtek az utcára, hogy pusztán a jelenlétükkel megfélemlítsék a lakosságot. Ezt támasztja alá, hogy a szovjet csapatok arra kaptak parancsot, csak akkor lőjenek, ha rájuk lőnek. Abban bíztak, hogy a tüntetők belátják a realitásokat és egyszerűen hazamennek. Katonai akcióval kívántak politikai megoldást elérni, de nem jól mérték fel a feszültség nagyságát. A szovjet vezetőség egyik tagja, Mikojan a döntés előtt világosan elmondta, ha bevonultatják csapataikat, elrontják maguknak a dolgot, de leszavazták. A huzavona és a bizonytalanság éppen azért volt, mert nem tudták, hogyan hozzák helyre a balul sikerült beavatkozást. Korlátozott katonai és minél hatékonyabb politikai eszközök használata mellett döntöttek, amibe engedmények – például a kormány és a felkelők közötti tűzszünet elfogadása, az ÁVH feloszlatására tett ígéret, az események nemzeti demokratikus mozgalomként való értékelése – is beletartoztak. A dolgot valóban elrontották: a forradalom véres leverésére a legkevésbé sem volt szükségük, hiszen a Szovjetunió abban az időszakban békeszerető, a rászoruló, harmadik világbeli kis népeket támogató aktorként akart megjelenni a világpolitika színpadán.

– Mi volt az utolsó csepp, amitől 30-ról 31-re virradó éjjel a Kremlben elhatározták, hogy brutálisan leverik a forradalmat?

– Jelenlegi tudásunk alapján nem volt utolsó csepp. Az ominózus éjszakáról sajnos csak Hruscsov memoárját ismerjük. A szovjet pártfőtitkár azt írja, hogy alig aludt, és Magyarország olyan volt, mint egy szög a fejében. A helyzet komolyságát jelzi, hogy 30-án még arról hoztak döntést, hogy akár a szovjet csapatokat is kivonják, ha ez a gesztus kell ahhoz, hogy Nagy Imre rendet tudjon teremteni. Úgy kalkuláltak, hogy mindenki belátja, ennél tovább nem lehet menni, mert nagy baj lesz.
a reménytelen harcnak nagy az erkölcsi értéke

– Csakhogy egy forradalom nem így működik.

– Pontosan. A forradalom olyan, mint a vulkán: nincsenek irányító erők, pontosabban az irracionális vágyak irányítanak. Lengyelországban Gomulka be tudta húzni a féket, mert ott nem forradalom, csak forrongás volt 1956-ban. Nálunk viszont olyan követelések váltak általánossá, hogy a szovjet csapatok menjenek ki, legyenek titkos, szabad, többpárti választások és állítsák helyre Magyarország függetlenségét. Az utóbbi kettő közül lényegében egy is elég lett volna ahhoz, hogy a szovjetek lecsapjanak. Október 31. körül vált számukra világossá, hogy a kormány és Nagy Imre nemcsak nem tud, hanem nem is akar ellenállni ezeknek a követeléseknek.

– Könyveiből és szavaiból úgy tűnik, ön szerint szemernyi esély sem volt a magyar forradalom győzelmére.

– Van egy olyan irányzat, amely egész teóriát épített a szovjetek október 30-i kivonulási ajánlatára, pedig ők azt nem Magyarország feladásának, hanem a legutolsó engedménynek szánták. Egyébként még ha a szovjetek ki is vonulnak, az sem jelentett volna semmit. Egyrészt egy-két óra alatt bármikor visszajöhettek volna, másrészt például Csehszlovákiában 1945 óta nem állomásozott szovjet katonaság, mégsem volt független. Nekem és a hozzám hasonló típusú történészeknek az a hálátlan feladatunk, hogy felelősségünk teljes tudatában elmagyarázzuk a szomorú tényt: az adott világpolitikai helyzetben nem volt esély arra, hogy kiszakadjunk a szovjet érdekszférából. A forradalom erkölcsi értékét persze nem lehet alábecsülni. Sőt, minél reménytelenebb a harc, annál nagyobb az erkölcsi értéke, ha mögötte a szabadság, a demokrácia és a függetlenség iránti vágy áll.

– Egy másik illúzióról szólva: sokan ma is meg vannak győződve arról, hogy ha Egyiptom megtámadásával Franciaország, Anglia és Izrael nem éppen 1956. október végén robbantja ki a szuezi válságot, győzött volna a magyar szabadság ügye. Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában című könyvében egyértelműen cáfolja ezt. Mi a leghatásosabb érve?

– Párhuzamot kell vonni a magyar ’56 és a csehszlovák ’68 között. Utóbbinál semmi sem terelte el a nyugati nagyhatalmak figyelmét, és még annyit sem tettek, mint tizenkét évvel korábban. Sőt, két héttel a prágai tavasz leverése után Johnson amerikai elnök titkos üzenetben csúcstalálkozót javasolt Brezsnyevnek, de nem a szovjet beavatkozásról, hanem a vietnami és a közel-keleti helyzetről, valamint a rakétaelhárító rendszerek kérdéséről kívánt tárgyalni. Ha nincs a szuezi válság, a Nyugat passzivitása még fájdalmasabban látszott volna. Ez a mítosz – amit Nyugaton is táplálták – egybeesik az emberek elementáris vágyával: legyen már úgy, hogy mégis győzhettünk volna.

– A magyarországi forradalom ügye már október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa, majd november 4-én a közgyűlése elé került. Csak színjáték volt?

– Ez – főleg november 4. után – a Szovjetunió elítélését szolgálta. De volt egy másik aspektusa is, ami magyarázza, miért tartották a magyar kérdést napirenden az ENSZ-ben 1962-ig: a színjáték a harmadik világ egyre gyarapodó számú, az ötvenes-hatvanas években szuverénné váló, még el nem kötelezett országainak szólt, hogy megmutassák nekik, milyen Moszkva valójában.

– Térjünk vissza az interjú kiindulópontjához. Az világos, hogy milyen naiv reményeket táplált a magyar közvélemény jelentős része, de Nagy Imrének voltak-e illúziói a szovjet és a nyugati magatartást illetően?

Nagy Imre pontosan tudta, mivel számolhat. A Nyugattól valójában semmit nem remélt. Az oroszok gondolkodását nagyon jól ismerte, és tisztában volt azzal, hogy hol van a toleranciájuk határa. Csakhogy olyan szerencsétlen történelmi helyzetben kényszerült cselekedni, amikor senki nem lett volna képes lényegesen jobb döntéseket hozni. A magyar forradalom ugyanis a szovjet csapatok beavatkozása nyomán a külső elnyomók elleni szabadságharccá alakult, ami nemzeti üggyé vált. Ez rendkívüli dinamizmust adott az eseményeknek, így a forradalmi folyamatot már nem lehetett megállítani, még kevésbé visszafordítani. Sőt, azt állítom, hogy a forradalom sorsa már október 22-én eldőlt. A műegyetemi pontok egyike a szabad választásokról szólt. Ez megvalósulása esetén egyértelműen a kommunista rendszer bukását jelentette volna. Így ennek a követelésnek az általánossá válása önmagában is előrevetítette az elkerülhetetlen végzetet.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nevetve sírni, sírva nevetni

A Győri Balett társulata október 27-én mutatja be legújabb darabját Keep Smiling! – Hódolat… Tovább olvasom