Kisalföld logö

2018. 01. 18. csütörtök - Piroska 0°C | 7°C Még több cikk.

A grúz nyuszika esete az orosz medvével

- A grúz események csak úgy értelmezhetők, hogy Moszkva világossá akarja tenni, eddig és ne tovább – állítja lapunknak adott interjújában Szvák Gyula professzor, a Ruszisztikai Kutatóközpont vezetője.
– A Grúziában történteket a média kétféleképpen tálalta. Az egyik értelmezés szerint a grúzok megtámadták Dél-Oszétiát és Oroszország csupán állampolgárai védelmében avatkozott be. A másik arról szól, hogy az oroszok túlzott erőt alkalmaztak és a grúz állam megtámadására használták fel a helyzetet. Ön szerint melyik áll közelebb az igazsághoz?

– Egészen példátlan esetről van szó az utóbbi idők politikatörténetében. Grúzia megtámadta a déloszét területet, bejelentés nélkül, sőt, Szaakasvili grúz elnök előző nap még elterelő nyilatkozatokat is tett. Ehhez kétség nem fér, és ezért nagyon meglepő, hogy a nyugati médiában döntő súlyban voltak azok a nézetek, amelyek az oroszok felelősségét emelték ki.

– Nem árnyalja a képet, hogy Dél-Oszétia végül is Grúzia része, tehát a grúzok csupán a saját területüket próbálták megszerezni?

– A korábbi állapotot nemzetközi egyezmények garantálták. Miért gondolta Grúzia, hogy az olimpia megnyitásának napján csapást mér, ezen szerződést felrúgva? Miért gondolta, hogy a háborús konfliktus kirobbantása a legmegfelelőbb módja a kérdés rendezésének? Ha egyébként elfogadjuk, hogy grúz területről van szó, megállapíthatjuk, hogy saját állampolgáraik katyusázása legalábbis nem volt szép dolog. Amúgy mindennek Szaakasvili hihetetlenül instabil belpolitikai helyzete az oka. A legutóbbi, kétséges tisztaságú választáson csupán bizonytalan többséget szerzett.



Párhuzam ’56-tal
– Ugyanakkor egyértelműnek látszik, hogy az oroszok készültek egy ilyen konfliktusra. Erre utal, hogy míg korábban Csecsenföldön egy hétnél is tovább tartott a mozgósítás, most egyetlen nap is elegendő volt ehhez. Ráadásul nemcsak déloszét, hanem abház és grúz területekre is bevonultak.

– Annál nagyobb Szaakasvili felelőssége, mert neki ezzel tisztában kellett lennie, mégis megreszkírozta a háborút. Az oroszok pont úgy válaszoltak egyébként, amekkora a különbség egy kis és egy magát nagyhatalomként meghatározó ország között. Ha a nyuszika a medve bajszát húzogatja, akkor a medve már csak úgy reagál, ahogy szokott. Szaakasvili helytelen következtetést vont le abból, hogy a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok – fegyverekkel, szakértőkkel, gazdaságilag támogatta. Felkérésnek tekintette ezt egy táncra és súlyosan csalódott.

– Ahogy mi, magyarok is csalódtunk 1956-ban... Tényleg, mit szól ahhoz, hogy politikusok, elemzők a magyar ’56-hoz és a csehszlovák ’68-hoz hasonlították a grúz helyzetet?

– Ezeket a párhuzamokat nem a tudományosság igényével fogalmazták meg. 1956-tal és 1968-cal legfeljebb annyi a hasonlóság, hogy a Nyugat sem akkor, sem most nem avatkozott közbe fegyveresen.
van-e félnivalónk nekünk?



– És mit gondol arról, hogy sokan az új hidegháború nyitányát vélik felfedezni a történtekben?

– Nézze, a világ elég rossz állapotban van, pláne most, a Wall Street-i krach után, és még nem látjuk a végét. Ha Amerikában a héják kerülnek többségbe, el tudom képzelni, hogy a végletekig akarják élezni a feszültségeket, elterelendő a közbeszédet a problémákról. Ennél azonban optimistább vagyok. Hidegháborútól szerintem nincs okunk tartani. A két fél egyfajta lakmuszpapírpróbának vetette alá egymást és a mostani világrendet. Washington arra volt kíváncsi, hogy Oroszország meddig szorítható vissza mint újraszerveződő nagyhatalom. Moszkva pedig azt akarta megmutatni, hogy hagyományos érdekszférájában meghatározó erőnek számít. Hidegháborúról egyébként már csak azért sem lehet szó, mert az oroszok világméretekben nem pozicionálják magukat az USA mellett a másiknak – saját érdekövezetükben viszont feltétlenül.

– Van félnivalójuk a volt szovjet tagállamoknak?

– Először azt tisztáznám, van-e félnivalónk nekünk. Nincs. Csak akkor lenne, ha az Európai Uniót és a NATO-t komolytalan szervezeteknek tekintenénk, amire azonban semmi okunk. Ebből az is következik, hogy a magyar külpolitika nem jól reagált. Értem persze, hogy kényes a helyzetünk, de akkor is súlyos hibának tartom, hogy a kezdet kezdetén a Külügyminisztériumba rendelték a budapesti orosz nagykövetet. A kérdésre válaszolva: a közép- és kelet-európai rendszerváltások történelmileg új felállást eredményeztek Európában, amelynek megváltoztatásához Oroszországnak messze nincs ereje. Moszkva érdekszférája azonban más kérdés. Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt az amerikaiak annak idején megnyugtatták, hogy ha „feladja" Kelet-Közép-Európát, nem bővítik tovább a NATO-t. Ehhez képest a NATO már Ukrajnára és Grúziára is bejelentkezett. A két fél közötti nézeteltérések 2003 második felétől, de különösen 2004-től erősödtek fel, amikor az Európai Unió és az USA elkezdett beavatkozni az ukrajnai történésekbe, majd támogatta a színes forradalmakat. Ukrajna sorsát kérdésesnek látom. Oroszország nyilván ott is kísérletet tesz befolyása növelésére, csak finomabb eszközökkel. Háborút biztosan nem fog senki kiprovokálni, mert Európa közepén ilyet nem lehet csinálni. Grúzia helyzete sem egyértelmű, ugyanis ott az ellenzék is Nyugat-barát, csak mérsékeltebb Szaakasvilinél. Másutt egyszerűbb a dolga Oroszországnak, mert a Nyugatnak és Amerikának nem éri meg számukra periferiális területen nagy anyagi áldozatot követelő konfliktusokat vállalni.

– Az 1985 és 2000 közötti, Gorbacsovhoz és Jelcinhez kötődő hanyatlás után beszélhetünk-e Putyin-doktrínáról, ami Oroszország tekintélyének, nagyságának tudatos helyreállításáról szól?

– A Grúziában történteket csak úgy tudom értelmezni, hogy Oroszország világossá akarja tenni, eddig és ne tovább. Ennyiben kétségtelenül egyfajta Putyin-doktrínáról van szó. Elgondolkodtató persze, mikor volt igazán jóban a Nyugat Moszkvával: Jelcin idején, amikor teljes káosz uralkodott, és békeidőben példátlan módon épült le a gazdaság. Nyilvánvaló persze, hogy a gyenge Oroszország jobban szolgálta a nyugati világ érdekeit: megnyílt egy óriási piac, amit saját szabályai szerint tudott meghódítani. Egyedül a Nyugat honorálta az új demokráciát, ami egyébként nem volt más, mint rablókapitalizmus, oligarchák uralma, a maffia és az egykori KGB összefonódása, a teljes létbizonytalanság. Putyinnal kezdődött a rend helyreállítása. Kapóra jött neki, hogy – részben az USA iraki háborúja következtében – meglódultak az energiaárak. Az extraprofitból finanszírozni tudta a romokban lévő államot és jóléti intézkedéseket hozott. Emellett megrendszabályozta az oligarchákat, valamint egy sor olyan lépést tett, ami Nyugatról nézve antidemokratikus jellegű. Nem véletlenül nevezik saját berendezkedésüket irányított demokráciának – a szocializmus óta tudjuk, hogy ha a demokrácia elé jelző kerül, akkor valójában nem is demokráciáról van szó.

A Nyugat felsőbbrendűsége
– Szavaiból úgy tűnik, nagyon nem ért egyet a Nyugat által időnként alkalmazott kettős mércével.

– Ez az egyik kulcsmozzanat. Nem járja, hogy a Nyugat valami indokolatlan felsőbbrendűségi érzéstől vezérelve, érdekeitől függően hol a nemzetek önrendelkezése, hol a területi sérthetetlenség jogi elvéből indul ki. Előbbire példa Koszovó, utóbbira Grúzia. Nemzetközi jogi szempontból Oroszország, amíg csak válaszolt a grúz támadásra, teljesen jogszerűen járt el. A probléma azután kezdődött: ha nem kezd el grúz területeket elfoglalni és nem ismeri el olyan gyorsan Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét, az erkölcs bajnokaként állhatna a közvélemény előtt. Most a helyzet bonyolultabb, és valóban létezik kétféle – csak nem azonos súlyú – igazság, ahonnan a beszélgetés elején indultunk.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Barátok között

A Barátok közt szereplőivel ismerkedtünk, az RTL Klubon futó sorozat díszletei között sétáltunk.… Tovább olvasom