Hetvenöt éve a háló két oldalán a győri szakember

-Miért éppen a röplabdázás mellett tette le a voksát?

--Nem fogják elhinni: anyagi okokból… Kézilabdáztam és kosárlabdáztam is a győri Révai-gimnáziumban és az ETO-ban, sőt, már akkor elvégeztem a játékvezetői és az edzői tanfolyamokat. Miskolci egyetemistaként edzői állást kínáltak havi négyszáz forintért, ezzel már el tudtam tartani magamat, és végül is így kezdődött ez a több mint háromnegyed évszázada tartó kapcsolat.

-Össze tudja számolni, hányféle feladatot, munkakört, állást, megbízást töltött be a sportág mindeneseként?

-Nézzük csak: mint játékos első osztályú szintig jutottam, miként játékvezetőként is, sőt, vezettem játékvezető képzést is. Voltam NB I-es csapat edzője, NB II-es ligaelnök, klubvezető, irányítottam a megyei, valamint a városi szövetséget, melyeknek hivatalosan még ma is a főtitkára, elnöke vagyok. Hagyományos rendezvénnyé fejlődött tornákat alapítottam, kivettem részemet a sportág iskolai vonalának szervezéséből. Mindemellett publikáltam, igyekeztem megörökíteni a győri röplabdázás eseményeit, kronológiai sorrendben.

-Melyik eredményeire a legbüszkébb?

-A Miskolci VSC-ben játszottam öt válogatott játékos mellett, velük érhettem meg 1958-ban, hogy bronzérmet szereztük az NB I-ben. Edzői munkáimban mindenképpen az élre kívánkozik, hogy a Győri Dózsa női és férfi-, valamint a Győri DRC férficsapatával feljutottunk a legmagasabb osztályba. Több játékosom szerepelt a magyar válogatottban. A vezetésbe már gimnazista koromban belekóstoltam, Miskolcon elnökhelyettesként ténykedtem az egyetem sportegyesületénél, a korábbi tapasztalatok tették lehetővé, hogy Győrben az ötvenes évek végén újjászervezhettük a megyei és a városi szövetséget. A 62 éves Rába-kupa az egyetlen hazai nemzetközi torna tizenkét ország csapatainak részvételével, amely kis hazánkban ennyi időt megért, sok-sok válogatott szereplésével.

-Nyilván akadályokkal, gondokkal is meg kellett küzdenie…

-Átéltünk a sportággal Győrben jó néhány krízist, de mindig sikerült tovább lépni belőlük. A legnehezebb időszaknak azt tartom, amikor a kétezres évek elején a Győri RC-vel feljutottunk az NB I-be, és kaptunk a várostól négyszázezer forintot, írd és mond, ez volt az egész éves költségvetésünk. A Jedlik-iskola ingyen adta a termét, saját kocsikkal utaztunk a mérkőzésekre, a szülők állták a felszerelés költségeit. Zűrzavaros korszak volt, de néhány játékos a csapatból később stabil NB I-es, válogatott röplabdázóvá fejlődött.

-Hogyan látja a röplabdázás jelenlegi helyi és országos helyzetét?

-Érdekes a kép, mert a társasági adókedvezmény sokat segített a sportágon. Az élvonalat külföldi profikkal töltötték fel, nemzetközi szinten is javult a magyar röplabdázás megítélése, bár még nem közelítettük meg például az 1964-ben a tokiói olimpián szerepelt férficsapat tudását, a nőknél a Kotsis Attiláné irányította nemzeti együttest, vagy a kupaküzdelmekben sikeres egykori NIM csapatát. Annak idején az NB II-ben négy csoportban, egyenként tizenhat férficsapat vetélkedett, ma összesen hat másodosztályú gárda jelenti a bizony nem széles alapot. Kétségtelen, hogy sok fiatalt sikerült bekapcsolni a sportágba, de mindez még nem érezteti hatását a felnőtt korosztályban. Itt Győrben tesszük a dolgunkat, a három klubban a lányoknál több mint kétszázan, a fiúknál száznál valamivel kevesebben alkotják az utánpótlást, pedig korábban több iskolával sikerült diákolimpiai érmeket is hazahozni.