A Petőfi szobránál emlékeztek a hősökre Csornán - videó, fotók

Ünnepi beszédet dr. Bónáné dr. Németh Katalin polgármester mondott. A fiatalokhoz szólva kifejtette: "Mit üzen nektek ez a nap? Válaszul idézném Madách Imre szavait: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál.”

"Az akkor huszonéves Petőfi, Vasvári, Jókai bíztak, küzdöttek és megharcoltak az idegen hatalmak ellen. Megharcoltak, és miért? A magyar nemzeti identitás megőrzéséért. Megragadni a pillanatot - a fiatalok bátorságára volt szükség, melyre ma is szükség lehet, ha nem is ilyen radikális formában.

Azt kell, hogy mondjam, bizonyos szempontból könnyebb dolguk volt Petőfiéknek 1848-ban. Minden direktebb, egyértelműbb volt: katonai erővel, konkrét törvényekkel próbálták népünket elnyomni. Ma sokkal nehezebb, hiszen a világ változásával, a határok elmosódásával az eszmék terjedése szabadabbá vált. TikTok, Facebook, trollok és influenszerek – hogy csak néhány szót említsek a legújabb hadszíntérről.

Nektek, fiataloknak kell kiállnotok és hirdetnetek magyarságotokat, nemcsak egyszer, hanem nap mint nap, és nemcsak szavakkal, hanem cselekedettel is. Ebben nagyon is számítunk a fiatalokra, ahogyan számíthattunk 1848-ban, és számíthattunk 1956-ban is. Hiszen a jövőnk bennetek van!" - fogalmazott beszédében a polgármester.

A rendezvényen az önkormányzat, az intézmények, cégek, civil szervezetek, egyházak és pártok helyezték el a tisztelet virágait Petőfi Sándor szobránál.

Tisztelt ünneplő csornai Polgárok! Kedves Fiatalok!

„A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel,

amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz!” Kossuth Lajos szavait idézve, tisztelettel és szeretettel köszöntöm mindannyiukat, akik elfogadták meghívásunkat, hogy az 1848/49-es szabadságharc 176. évfordulóját együtt ünnepeljük itt, Petőfi Sándor emlékművénél, a magyar szabadság és a magyar nemzet születésnapján!

Nem tudom, hogy a téli álmából ébredő természet teszi-e, vagy a feltámadás ígéretét hordozó böjti szelek miatt van ez így, de a mai ünnep mindig egyfajta újjászületés-érzéssel tölt el. A március 15-ének semmi máshoz nem fogható hangulata van. Nehéz ezt az érzést, amely ilyenkor hatalmába keríti az embert, szavakba önteni, talán Széchenyi István egyik gondolata áll hozzá legközelebb, aki ezt írja:

„Amily ritkák azon percek, melyek egyszerre átalakítják az embert, mégis minden embernek adatnak olyan fordulópontok, amelyektől kezdve egészen új életet kezdhetne, s főleg jobb irányba indulhatna, mert hisz a mindenségben a jó mégis sokkal hatalmasabb a rossznál. Ezeket a pillanatokat én az újjászületés pillanatainak nevezem. Ugyanazt észlelhetjük oly nemzetek életében is, melyek még emelkedésre képesek!”

Valóban. Amikor 1848/49 forradalmára és szabadságharcára emlékezünk, és felidézzük a március 15-i eseményeket, a magyar

honvédek helytállását, a tavaszi hadjárat dicsőséges pillanatait, akkor egy ilyen, még emelkedésre képes nemzet képe áll előttünk. Egy olyan nemzeté, amely – látszólag varázsütésre, valójában azonban majd negyed évszázadnyi felkészülés után, a reformkor tudásával felvértezve – képessé vált arra, hogy a saját erejéből talpra álljon és kezébe vegye a sorsának irányítását.

„Múlton nyugszik a jelen, s azon a jövendő.” – mondta Széchenyi. Valóban. Immár 176 év telt el azóta, hogy a pesti ifjúság idealizmusa győzedelmeskedett a kishitűséggel szemben. Volt néhány ifjú szív, akik bátrak voltak tenni, kilépve kortársaik sorából, társakat toborozva maguk mellé, végrehajtották az elképzelhetetlent.

Igen! A reformkor politikusai után jött egy fiatal, radikális generáció, az ún. „országgyűlési ifjak”, mint Petőfi, Vasvári vagy Jókai – akik tenni is mertek a sorsdöntő pillanatban. A Párizsból induló forradalmi hullám két nap alatt jutott el Bécsből a magyarság szellemi életének központjába. A pesti megmozdulás fő szervezői a fiatal értelmiségiek voltak. Petőfi naplója szerint a Pilvax kávéházban született meg a forradalom „akcióterve”: a szervezők először a tanulóifjúságot szólították magukhoz az Egyetem téren, aztán lefoglalták Landerer Lajos nyomdáját. Következett a 12 pont, a Nemzeti dal. V. Ferdinánd és a bécsi udvar a pesti eseményeket követően nem merte visszautasítani a beadott feliratot és kinevezete gróf Battyhány Lajost miniszterelnöknek, aki március 23-án megalakította az első felelős minisztériumot.

Petőfit idézve: „Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azon az esős délelőttön megszületett valami, egy olyan erő, mely megrengette az akkori Pest utcáit. A szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. Személyükhöz és nevükhöz az idők végezetéig hozzátapad egy szó: szabadság!

Életüket kockáztatva mentek harcba a jövő Magyarországáért, de vajon tudták ezt? Tudatában voltak annak, hogy nem csak sorsfordító dolgokat visznek véghez, de történelmet írnak? Vagy egyszerűen csak hittek valamiben? Valamiben, amiért összefogtak, és ez akaratukat összekovácsolta, erejüket megsokszorozta, mert tudták, hogy nagy dolgokra képesek, együtt, vállvetve.

Talán soha nem tudjuk meg, pontosan mi vezérelte őket: az ifjúság tüze, a tenni akarás parazsa, az érzés, hogy a kezükben van a változtatás lehetősége?

Mindenesetre azóta március 15. a nemzeti identitásunk egyik ünnepe lett, a magyar szabadság szimbóluma. Persze az a nap hosszú évek küzdelmének a csúcspontja volt: majdnem két évtizedes küzdelem a magyar szabadságjogokért. Ennek az időszaknak köszönhetjük Himnuszunkat (1823) és a mai napig használt zászlónkat is, hiszen a piros-fehér-zöld színt, mint hivatalos nemzeti színeinket, az 1847–48. évi országgyűlésen szentesítették törvényerővel: tehát identitásunk legfontosabb szimbólumait.

Szimbólumok, melyeket azóta is féltve őrzünk. Minden alkalommal szép ruhába öltözünk, ünnepségre megyünk, kokárdát tűzünk. De miért is tesszük mindezt?

A magyar hagyomány szerint a pesti radikális ifjúság vezérei (Petőfi és Jókai) szerelmeiktől, Szendrey Júliától, illetve Laborfalvi Rózától kaptak nemzetiszínű kokárdát a forradalom estéjén. A kör alakú, nemzetiszín formában, kis pántlikákkal ellátott magyar kokárda a nemzeti függetlenedés eszméjét magukénak valló polgárok szimbólumává vált. Arra volt hivatott, hogy a szembejövő személyek számára nyilvánvalóvá tegye: viselője a magyar forradalmi eszméket magáénak vallja.

„A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem mai ünnepi beszédemet, s most újra ideidézem őket, mert szerintem Kossuth Lajos szavai még oly sok év távlatából is intelmül szolgálnak számunkra. Figyelmeztetnek bennünket a hétköznapok folyamában, hogy nem csak saját magunkért, családunkért, de az elkövetkező generációkért is felelősséggel tartozunk. Rajtunk, csak rajtunk múlik, hogy milyen Magyarországot hagyunk nekik örökül. A mi vállunkat nyomja a felelősség, hogy az a történelmi örökség, az a csoda, az a harc és áldozat árán szerzett ország, amelyben élünk, megmarad-e magyarnak.

Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy őseink – áldozatok árán szerzett – öröksége fennmaradjon, és feladatunk megőrizni ezeket a következő generációk számára.

Kedves Fiatalok!

Engedjétek meg, hogy hozzátok forduljak. Mert mit üzen nektek ez a nap? Válaszul idézném Madách Imre szavait: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál.”

Az akkor huszonéves Petőfi, Vasvári, Jókai bíztak, küzdöttek és megharcoltak az idegen hatalmak ellen. Megharcoltak, és miért? A magyar nemzeti identitás megőrzéséért. Megragadni a pillanatot - a fiatalok bátorságára volt szükség, melyre ma is szükség lehet, ha nem is ilyen radikális formában.

Azt kell, hogy mondjam, bizonyos szempontból könnyebb dolguk volt Petőfiéknek 1848-ban. Minden direktebb, egyértelműbb volt: katonai erővel, konkrét törvényekkel próbálták népünket elnyomni. Ma sokkal nehezebb, hiszen a világ változásával, a határok elmosódásával az eszmék terjedése szabadabbá vált. TikTok, Facebook, trollok és influenszerek – hogy csak néhány szót említsek a legújabb hadszíntérről.

Nektek, fiataloknak kell kiállnotok és hirdetnetek magyarságotokat, nemcsak egyszer, hanem nap mint nap, és nemcsak szavakkal, hanem cselekedettel is. Ebben nagyon is számítunk a fiatalokra, ahogyan számíthattunk 1848-ban, és számíthattunk 1956-ban is. Hiszen a jövőnk bennetek van!

Kedves ünneplők! Kedves csornaiak!

Egy közösség csak akkor emelkedik ki a többi közül, ha tagjai a célhoz vezető̋ úton segítenek egymáson. Csak akkor sikerülhet, ha vállvetve küzdenek nap mint nap, ha közösen teszünk, és segítő kezet nyújtunk a

bajbajutottaknak. Hiszen tétje van, nem hagyhatjuk elveszni őseink örökségét! Ahogy Vörösmarty írta: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért.”

Nem hagyhatjuk, hogy ezeréves történelmünket idegen hatalmak mételyezzék, hogy a 48-as forradalom hőstettei hiábavaló cselekedetekké halványodjanak. Össze kell fognunk, közös, nemzeti emlékezetünkbe kell vésni ezeket a pillanatokat, és örökül kell hagynunk gyermekeinknek, unokáinknak.

De ez csak együtt, közösségként sikerülhet, hiszen mit ért volna Petőfi egy szál magában, kokárdával, a Nemzeti dalt lobogtatva…

Mi, késői magyarok emlékezzünk hát tisztelettel és kegyelettel az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc hőseire! Emlékezzünk úgy, ahogy arra Jókai Mór már a forradalom első napjaiban felhívásában biztatott:

„Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-ike az; írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek.”

Dicsőség a hősöknek! Tisztelet a magyar szabadság és függetlenség védelmezőinek!

Köszönöm, hogy meghallgattak.