Bakáról Mosonszolnokra - A Sopronban élő Mikó Csabáné Auguszta is átélte a II. világháború utáni kitelepítéseket

Sok történetet hallhattunk már a háború után Magyarországra telepített emberekről, arról azonban még nem, hogy Magyarország mellett Sziléziába is kerültek családok. A Sopronban élő Mikó Csabáné a kitelepítést 1947-ben kisgyermekként élte át. Igaz, hogy abban az időben ő még karon ülő babaként volt részese az eseményeknek, de édesanyja elbeszéléseiből mindent tud. 

– Hosszú évtizedek óta foglalkoztat, hogy elmesélhessem azt a történetet, amelyet a mi családunk élt át a kitelepítéskor, és amely eltér a többiekétől – kezdett bele. – Amikor gyerek voltam, édesanyám sokat mesélt erről. Tudtam a dolgokat, mindennap hallottam, de igazán csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy ez mit is jelent valójában – tette hozzá. 

– Bakán születtem, a mai Szlovákia területén 1946-ban. Egyéves voltam, amikor a szüleimet és engem a nagymamámmal és a kereszt­anyámmal (aki egyébként Budapesten élt, de a háború miatt hazament Bakára) együtt kitelepítettek Sziléziába, a Domažlicei járásba egy cseh gazdához. Arra a kérdésre, hogy miért éppen minket és miért oda vittek, sem akkor, sem később nem kaptunk választ – mesélte. 

– Nagyon nehezen éltünk, a gazda ugyan jó ember volt, de a magyarokat nem szerették a településen, nem tudtunk boldogulni. Egy idő után a szüleim rájöttek, hogy ez a helyzet nem tartható, és megtervezték a szökésünket. Még abban az évben, 1947-ben először édesanyám és én jöttünk el. Egy bőrönddel, velem a karján, éjszaka, a hegyeken keresztül szökött el. Szerencsére jó emberek segítettek bennünket, így először eljutottunk Prágába, majd Komáromba, onnan Dunaszerdahelyre, végül pedig vissza Bakára. Sajnos a házunkba nem mehettünk vissza, mert oda már betelepítettek másokat.

Édesapám családjához költöztünk, ők fogadtak be bennünket. Egy idő után megérkezett a nagymamám és a keresztanyám is, akik a bakai szomszédoknál kaptak helyet. Apukámról nem volt hírünk, azt tudtuk, hogy úton van, de hogy hol, azt nem. Mivel a szökése kiderült, minket anyukámmal csaliként egy táborba vittek a lengyel határhoz, de egy ottani orvos segítségével visszamehettünk Bakára. Édesapám közben bujkált, de több hónap után ő is megérkezett hozzánk. Miután Bakán nem maradhattunk, mind az öten átszöktünk Lipótra. Télen ott voltunk, de mi a szüleimmel 1948 tavaszán Mosonszolnokra mentünk, ahol az oda telepített magyaroktól kaptunk segítséget. A szüleim a semmiből építették fel újra az életüket, befogadott bennünket a közösség – mondta. 

– Igaz, hogy az idáig vezető út viszontagságokkal teli volt, de tartalmas, boldog életet éltünk. A szüleim soha nem tudhatták meg, hogy apámmal együtt miért vittek el bennünket is, három nőt és egy kisgyermeket, munkaszolgálatra. Ezt én sem értem a mai napig, de legalább elmondhattam a történetünket – zárta a beszélgetést Auguszta néni.