Jodi Picoult – Samantha Van Leer: Sorok között, Lapról lapra

Nemcsak a porcelánlelkű hölgyek találnak maguknak fogást az amerikai írónő regényeiben, azoknak is akad ízes falat, akik a sötétebb hangulatú krimikhez vonzódnak. Idén azonban egy másik célközönséghez is szólni kívánt a Long Island-i szerző. Elsőéves középiskolás lányával klasszikus tündérmesét írt, „egyedülállóan modern hangnemben”.

Rögtön az elején is elsüthetem a „leg-leg” jelzőimet: ez volt a legegyedibb könyv, amit valaha olvastam az alapötletet tekintve. Az olvasót beleírni a történetbe az egyik legegyedibb megvalósítás. A valóság és a fantázia efféle ötvözete is a legmegdöbbentőbb témák egyike, de a legek legje mégis az, hogy mindez egy kislány fejéből pattant ki, a méltán elismert írónő csak a támaszt adta az ötlet papírra vetéséhez. Fel is vázoltam tehát, miről kíván szólni a Sorok között és annak folytatása, a Lapról lapra.

Sorok között

Delila az a fajta különc lány, aki nem sodródik az árral. Öltözködési mámor helyett könyvmolynak vallja magát. Egy mesét azonban különösen sokszor olvas el, s kissé megszállottja lesz a történetnek. Sokkal többet jelent számára e történet a papírra vetett szavaknál, mindenhová magával viszi, éjjel-nappal azt olvassa. A mesebeli hercegről hamar kiderül számára, hogy valóságos, s igencsak szemrevalónak találja olvasóját, Delilát. Sajnos, amint sejthetjük, egy világ választja el őket egymástól, így a dolog aligha működhet. Vagy mégis? Mindenre akad válasz a könyvben.

Roppant izgalmas az egész történet, nem hagyja békén az olvasót egyetlen fejezet sem, mindig kívánja a következő nézőpontot. Merthogy három nézőpontból ismerjük meg a Sorok között nem mindig mesebeli világát. Olvassuk a tulajdonképpeni mesét, megismerjük a királyfi, Olivér gondolatait és harmadikként Delila mesél nekünk, aki az olvasó szerepét játssza a történetünkben. Ugye, hogy zseniális beleírni az olvasót egy könyvbe? Szerintem is. Sztorizni arról, hogyan fonódik szorosra egy mesehős és az olvasó kapcsolata, igazán egyedi ötlet.

Jodi Picoult stílusa fellelhető a lányával közösen kreált regényben is, Samantha Van Leer ötlete pedig abszolút eredeti, s amit közösen kihoztak az egészből, az biztosan megmarad az olvasók emlékezetében is, ha valami igazán kiemelkedőt kell említeniük. A szereplők szimpatikus jellemek, mesehősök és valós figurák vegyesen. A mesebeli hármas motívum sem marad el a történet kapcsán, s a mesebeli tulajdonságok felett sem szabad elsiklanunk, hiszen gyakran visszatérnek.

Olvasás során mindvégig az volt a legfontosabb kérdésem a szerzők felé: hogyan fogjátok ezt a sztorit befejezni? Meseként ér véget, vagy a valóságban zárul majd? A felnőtteket is érdekelheti Jodi Picoult és lányának közös tündérmeséje, hiszen kíváncsiságot kelt az olvasóban, hogyan lehet egy mesét összehozni a valósággal, a gyerek vagy tinédzser olvasókat hasonlóképpen érdekelheti, mert mégiscsak egy mesét olvashatnak, ami közelíteni próbál a való világ felé. A legkedvesebb gondolat fogalmazódott meg bennem, amikor összecsuktam a könyvet a végére érve: szeretném úgy közösen olvasni azt a gyermekemmel, ahogyan a szerző közösen megírta az övével.

Lapról lapra

Elképzelésem se volt, hogyan lehetne ezt a tündérmesét folytatni, így aztán hatalmas lendülettel vetettem rá magam a Sorok között második részére. Szerencsére visszautalások az első részre bőven vannak benne, magyarázatot is kapunk néhány cselekvésre, így könnyen folytathatjuk Delila és Olivér történetét ott, ahol az előző kötetben abbamaradt.

A kezdeteknél tapasztalt lendület és kíváncsiság sajnos gyorsan lankadni látszott az én esetemben. Már nem tartotta fenn annyira az érdeklődésem, mint az első rész, ahol minden fejezet után a következőbe is bele kellett olvasnom, mielőtt letettem a könyvet. Ha kiemelhetek bárkit is a szereplők közül, Edgar fejezetei sikerültek a legunalmasabbra. Tény, hogy Delila és Olivér a főszereplő, de Edgar is kaphatott volna több színt a történetébe.

A Sorok között Delilája számomra a második részben túl hisztis lett, Olivér konfliktusai pedig túl gyerekesek. Értem én, hogy tiniregény, tündérmese, de az első rész is az volt, mégis szerethetőbbnek tűnt. S hogy miben tűnik teljesen másnak a Lapról lapra elődjéhez képest?

Talán a témaválasztás és a miértek teszik kicsit komolyabbá, reálisabbá. Szembe kell nézniük egy betegséggel, néhány egyszerűnek tűnő, mégis komoly problémával: nem is olyan könnyű az, ha a mese előre meg van írva, a mesebeli királyfi a valóságban egy egyszerű földi halandó.

Kockáztatás a szerelemért, közös jövő, vagy szétválás? Egészen felnőttekhez illő döntések várnak hőseinkre, s innentől kezdve már inkább szerelmi történet ez, mint egyedi mese. Nem mondom, hogy kíváncsian várom a folytatását Delila és Olivér történetének, de azt büszkén állítom, hogy a tavalyi év legegyedibb sorozatát tarthattam a kezemben.