Búcsúm a fecskéktől...

Képes voltam órák hosszat figyelni ténykedésüket, szorgalmas munkásságukat, példamutató szülői ténykedésüket.

Rájuk aztán nem lehetett mondani, hogy otthonülőek lennének! Szinte pillanatonként cikkáztak az udvaron, kertben, a közeli tavacska felett, hogy minél több finom falatokat hozhassanak a kis fecske fiókáknak!
Valósággal száguldoztak a kéklő égbolt alatt.

Időjósoknak is jók voltak, hiszen az időváltozást, vihar közeledtét nagymamám után szabadon, én is meg tudtam jósolni.

Szeptember 8-a után azonban az ősi ösztönök sietve hajtják a fecskék belső óráját, hiszen menniük kell. Pár napja már figyeltem, ahogy szinte centiméterre kiszámítva egymás mellett ültek a villanydróton, s nagy beszélgetésben voltak. Rájuk csodálkoztam. Hogyan tudják úgy kiszámítani az ülést a dróton, hogy egyforma a távolság közöttük? Nem tudtam megfejteni, inkább beszélgetésük tárgyára lettem volna kíváncsi. Sajnos azonban "fecskéül" nem sikerült megtanulnom...

Fotó: Márkus Hilda
A fenti dátum után indul a nagy utra a ficseri fecskenép a téli szállásra, messze, messze más határra... Afrikába. Már akkor nyugtalanok voltak, s velük én is... Azért nyugtalanok, mert érzik, tudják, hogy nagy a tét az út folyamán. Ezer veszély, vihar, bírják-e az utazást a tenger felett, ragadozók karmaiba nem kerülnek-e, titokzatos hálókba nem mennek-e be, ahonnét nincs szabadulás... Az éhség is nagy úr lehet, pihenőhelyek lesznek-e?

Amíg e gondolatok forognak a fejemben, szeretnék tőletek elbúcsúzni, ti kedves fecskék. Vagy inkább jó szerencsét kívánjak nektek? Kívánjam azt, hogy jövőre gyertek vissza épségben, szerencsésen.... Mondjam el nektek, hogy nagyon szeretlek benneteket, mert ti is mindig hazajöttök, még ha el is kell mennetek... Példás hazaszeretetről tesztek tanúbizonyságot. Vissza várunk benneteket, ti kedves fekete fehér villásfarku madarak!

Fotó: Márkus Hilda
Végül felemelem karomat, hogy intsek nektek, szerencsét kívánva.
Elszomorodva veszem észre, hogy nincs kinek. Üres és néma a villanyvezeték, a kéklő égbolt...

Sajnos, csak az emlékek élnek szívemben... Ti elrepültetek...

Márkus Hilda, Székesfehérvár