A verőköltő bodobács, mint fokozottan védett pannon endemizmus

Apuka nagyon lelkes tud lenni, bár feleségem már finoman jelezte: lehet, hogy a csemete még nem tud különbséget tenni egy fokozottan védett növényritkaság és a városi virágágyásokban tömegével pompázó árvácskák között. Neki mindkettő egyszerűen csak szép, sőt az alig észrevehető kis gyom is szép, mint ahogyan az irtásra szoruló betolakodó növény is szép.

Persze feleségemet félresöpörve továbbra is bíztam fiam ritkaságok iránti érzékenységének genetikailag természetesen indokolt korai megnyilvánulásába.

Aztán történt egy nap délutánján, hogy a két éves kis trónörökös pesztrálása rám maradt. Nyakunkba vettük a hát várost, intézgettük a héten elmaradt –hanyagolható- teendőket: vettünk újságot, totót, tücsköt a gekkónknak… Motorját lökve száguldott sebesen, mint sem érzékelve az utcán járó-kelő emberek sokaságából- kis rakétaként nyitott utat előttem, zavartalanul haladtunk az utcákon… egyszer csak hirtelen megállt, leszállt „gyüz”, vagyis zöld színű motorjáról, melyet azzal a lendülettel hajított is maga mögé. Leguggolt a betonra és ujjával izgatottan mutogatott valamit. „Aputi, aputi gyele” hangzottak a hívó szavak. Mellé kuporodtam: mit talált az én gyermekem? Talán egy fokozottan védett, pannon endemizmus egyetlen populációjának felfedezése hozta lázba kisfiamat? Hát nem! Európa, Ázsia, Észak-Afrika és Közép-Amerika egyik leggyakoribb, legközönségesebb poloskafajának szólt a kitörő öröm, méghozzá a „bo” vagy „do” nevet viselő poloskának: a verőköltő bodobácsnak. Édesanyját felhívva telefonon nagyokat kuncogott: megtudtam tőle, fiam pár napja felfedezte fel magának ezt a piros-fekete öltözetet viselő „bogarat”. Kénytelen voltam lehajolni és szemügyre venni ezeket a kis állatkákat. Nem is tehettem mást, mert Levente - nem zavartatva magát, hogy biciklisek, babakocsis kismamák, öltönyös üzletemberek kerülgették őt – egyre hangosabban mondta nekem, hogy „aputi tyütty, nézz”, s ha egy kétéves arra kéri apját, hogy üljön mellé és nézze meg, ami olyan fontos, akkor bizony azt nem lehet csak úgy ímmel-ámmal tessék-lássék tenni- azt a küldetést teljes koncentrálással kell teljesíteni.

Hát elkezdtem nézni. Ez a gyakori poloska valóban elég nagy a többi poloskához képest. kb 1-1,5 cm-es példányok sokasága sürgölődött a bokrok alatt. Felismerésük a jellegzetes fekete foltozottságuk alapján nagyon egyszerű. Nincs olyan hasonló faj, amivel össze lehetne téveszteni.

A poloskák, bár fajszámban nem érik el a bogarak, lepkék vagy éppen a legyek fajszámát, de hihetetlen változatossággal bírnak. Megtaláljuk őket a víz alatt, a víz felszínén, a szárazföldön, a korhadó fában vagy éppen kényelmesre vetett ágyunkban. A víz alatti életmódhoz a jól ismert víziskorpió alkalmazkodott, melynek potroha végén található egy 2-3 cm-es légcső, amit kidugva a vízből jut oxigénhez. Sokak számára ismerős lehet a vízen futkározó molnárpoloskák látványa is.

Bodobácsainkat összeakadva párzás közben értük tetten. Sokadszori próbálgatásra sikerült Leventének felvenni először egyet aztán még egyet. Annyira elszánt volt, hogy kénytelenek voltunk magunkkal vinni a két kiválasztott „bo”-t. Megjárták velünk az filatériát, a bankot és az egyik szolgáltató ügyfélirodáját is. Itt fiam jobbnak látta, ha egy kicsit megmozgatja őket, így elengedte az asztalon a poloskáit és szépen terelgetve vigyázott rájuk nehogy meglépjenek. A pultban ülő hölgynek sokat látott anyuka lévén szeme sem rebbent, sőt láthatóan őt is érdekelték ezek a kis „rovarok”, amik természetesen nem rovarok, s a félreértések elkerülése végett fiam egyből jelezte is, hogy ezek „bo”-k, vagyis – s ezt már én tolmácsoltam – ezek bodobácsok, azok meg poloskák. Jaj! ágyi poloska! -szólt a riadt reakció.

Megegyeztünk, hogy ez nem ágyi poloska, persze ezt tudta a hölgy is csak hát a poloskákat legtöbbször az ágyi poloskákkal hozzák összefüggésbe. Inkább meséltem más érdekességet a poloskákról, leginkább a kéregpoloskákról, akik úgy táplálkoznak, mintha valaki egy 10 méteres szívószálon keresztül szürcsölné koktélját: evés után felcsavarja a szipókát egy a fejében erre a célra lévő tokba. Elég hihetetlen, mikor olvastam én is nehezen tudtam elképzelni, de hát ezek a poloskák ilyet is tudnak…

A fiam által gyűjtött poloskák egy része túlélte a gyermek rajongását, s némi figyelemeltereléssel vissza tudtuk csempészni őket élőhelyükre, vagy legalábbis ahhoz hasonló körülmények közé. Hazaérésünkkor anya már otthon volt és csak annyit kérdezet, „na fiúk láttatok valami érdekeset?”