Természeti kincseink

2011.12.22. 19:37

Üresség

Egy gyors telefon és el van rontva már az egész napom, sőt az egész hetem és kitudja még mennyi hónapom. Ugyanis azt mondták a telefonba, hogy szeretett erdőm már nem létezik többé.

 

Hirtelen fel sem fogja az ember, de pár perc után kénytelen. Félbe hagytam mindent, beültem az autóba és kétségek között őrlődve rohantam, oda, ahova mindig szívesen mentem, ahol mindig menedéket és feltöltődést leltem. Próbáltam elképzelni, majd elhessegetni a látványt és a tudatot, „hogy szeretett erdőm már nem létezik többé”.

Gombóccal a torkomban hagytam el az autót és már a lábamon kaptattam fel a domboldalon, még mindig reménykedve abban, hogy a telefon félrement, nem is igaz egy rossz tréfa az egész. Mindjárt ott vagyok, már csak pár lépés és …és igaz, minden szó igaz! Az erdő eltűnt, kiirtották, lecsonkolták. A már valósággá vált borzalom érzésével révedtem a távolba miközben gondolatok, emlékek és a sajnálkozás vett erőt rajtam.

Elgondoltam, hogy nem láthatom már többet a tavaszi ébredését. Az olvadó hótakarója alól kibújó virágokat: a tavaszi kankalin sárgálló szirmait, a megunhatatlan hóvirágok bókoló fejecskéit és a nap első sugaraira ébredő, megannyi, szárba szökkenő virágcsodáit.

Nem szívhatom be többet mindig friss és üde levegőjét, nem hallhatom a madarak csicsergését, nem hallhatom végtelen csöndjét. Nem láthatom többet harkályomat, amint hullámokat leírva a levegőben rakéta módjára röpül a fák sűrűjében. El kell felednem szarvasait, akiket alig láthattam, de mindig ott érezhettem és hallhattam ágropogással kísért vágtájukat az erdő sötéte felé. Érkezésemet észlelve többet már nem veri fel az erdő csöndjét a szajkó, nem csippan meg az avarban ugrándozva a feketerigó, nem hallom a „nyitnikék”, oly kedves rigmusát, nem emelem fel fejemet a rövid „katt-kattal” köszöntő vörösbegy érkezésére és már nem fog elkápráztatni az a rengeteg madárdal, mely belengte az egész erdőt és talán még a körülötte lévő szántókat és lent a völgyben csörgedező patakot kísérő mocsárréteket is.

Nem tudok meghajolni már többet a szélviharokkal, özönvízzel megküzdő tölgyfáim előtt. Nem hallhatom éjszakai neszeit, az öreg sündisznó komótos szuszogását, a megriadt őzek ugatását. Hiába hajolok le és túrok bele az avarba, már nem futkosnak ott pókjaim, ezer és százlábúim, nem riasztom meg az éppen pihenését töltő fülbemászóm, gömbászkám és nem érzem már az avar illatát: a gomba a föld és levelek együttes zamatát. Nincs már meg az az aprócska földieper csokor, ami ott jártamkor fanyar gyümölcsével, mindig oltotta szomjamat.

Nem ropoghat már lábam alatt a frissen hullót hó, nem találgathatom már a hóban hátrahagyott pata- és lábnyomok gazdáit, nem láthatom erős, derékvastagságú ágaidat roskadozni a hó súlya alatt.

Nem szakítja fel már kezemen a bőrt a szederinda, a felázott vadcsapán már nem süllyedek térdig a sárba, nem szomjazom már többet a tikkasztó hőségben a gyertyánok alatt. Nem lesz már semmisem, olyan mikor még ott álltál és védtél engem eső és szél elől, menedéket adtál hóviharban, reményt és megannyi élményt és szépséget.

Most megfojt az üresség és bűntudat. Nem bíztam benned, magadra hagytalak, amikor rád törtek, mikor lánctalpasok és buldózerek jöttek érted. Talán egyszer jóvátehetem, talán még egyszer valamikor valahol…

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!