2020. 07. 01. 06:30 | [email protected]

A sivatagi növénytermesztésben, a kocsmaasztalnál és a sportágak jelentős részében a folyadékpótlás megfelelő ütemezése fontos mérföldkő a siker felé vezető úton. Köztudott, hogy a kitikkadás minden tervet keresztülhúzhat. Harminc fok körüli vagy afeletti hőségben, tűző napon körbefutni a Tisza-tavat olyan ötlet, hogy annak már a hallatára is iszik az ember egy pohár vizet. Komoly szomjoltási stratégiával kell hát rajthoz állnia annak, aki szombaton nekirugaszkodik, hogy Tiszafüredről indulva 18 órán belül megtegye a tókerülő kört.

A 126 kilométeres élménygyűjtés meglehetősen emberpróbáló lehet, jó néhány csepp izzadság lefolyik az ultramaratonisták arcán, mire megteszik a távot. Aki esetleg a vártnál nagyobb szomjazási problémákkal kénytelen megküzdeni egy ilyen versenyen, azzal vigasztalhatja magát, hogy jó sok ideje van rágódni ezen.

Két kérdést mindig feltesznek a hosszú távokkal meghitt kapcsolatot ápoló sportembereknek. Az egyik azt feszegeti, vajon mi a jó abban, amit csinálnak. A másik meg arra keresi a választ, hogy mire gondolnak verseny közben. A jó válasz, mármint ami valóban megérteti a kívülállókkal a nagyon hosszú távok leküzdésének értelmét, szépségét, még nem született meg.

Amíg bele nem fogunk látni mások gondolataiba, addig valószínűleg csak töredékes képet alkothatunk arról, mi az ördög kényszeríti embertársaink egy részét arra, hogy szenvedéssel (is) kikövezett útjukat róják.

Pláne hobbiból. Azt még csak-csak érteni véli mindenki, hogy a célba érkezés öröm. Ahogy bizonyára a rajthelyen uralkodó jó hangulatot is tekinthetjük versenyzésre ösztönző tényezőnek. Igen ám, de a start és a cél közötti időszakról nehéz olyan képet alkotni kívülállóként, ami alapján az ember a barátait hosszútávfutásra akarná rábeszélni. Még az ellenségeit se. Görcs, hasmars, kiszáradás, eléhezés, vízhólyag, vérhólyag, győzedelmeskedő hányinger – csupa jó barátja a futóknak. Az ember rögtön kedvet kap, amikor ezekről mesélnek. Márpedig akik részesei az Ultra Tisza-tóhoz hasonló erőpróbáknak, olyan örömmel számolnak be élményeikről, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, amit tesznek. Le a kalappal előttük, de jobb nem bedőlni nekik. Ki tudja, milyen titok rejtezik mosolyuk mögött…

Valószínűleg azt nem akarják elárulni, hogy szerencsére az ember a jó emlékeit képes úgy felidézni, hogy újra átjárja az akkor tapasztalt érzés. A fájdalomra pedig csak emlékszik. Azt csak a következő versenyen fogja megtapasztalni újra.

Címkék

Hozzászólások