In memoriam Gimesi Szabolcs

Nem szeretek búcsúzni. Nem szeretek búcsúzni családtagoktól, barátoktól, vonatra szállóktól. Mert azt érzem, elfogyott az együtt töltött idő. Átmenetileg. Különösen nem szeretek búcsúzni olyanoktól, akiknek jó a közelében lenni. Gimesi Szabolcs ilyen ember volt. Ilyen ember volt polgármesterként és ilyen volt magánemberként is. Kedves, barátságos, mosolygós.

Ugyanúgy szót értett egy miniszterrel, mint bármely soproni polgárral, aki a problémájával hozzá fordult. Soha nem éreztette senkivel, hogy Ő a polgármester. Úriember volt, egy régi világ mosolyával az arcán. Azt hiszem, sokan szerették őt. Szerették őt a városházán is, hisz polgármesterként sem felejtette el, hogy valaha ő is az egyik alkalmazottja volt a hivatalnak.

 Gimesi Szabolcs

A polgármesteri cím nem tette őt másmilyenné, megmaradt ugyanannak az EMBER-nek. Ezért is szerették őt olyan sokan. Szerették a bölcsességét, a nyugalmat és biztonságot árasztó megjelenését, a kitartását, a munkájával szembeni alázatát. Én mégis a legjobban az örök mosolyt szerettem az arcán…

Nem szeretek búcsúzni. Különösen nem szeretek búcsúzni a barátoktól.  Október 28-án még nem tudtam, hogy búcsúzni voltam Gimesi Szabolcsnál. Nem hittem volna, hogy kaphatok az utolsó mosolyából. Mégis így történt. Elbúcsúztunk, és most már tudom, hogy ezzel a mosollyal elfogyott az együtt töltött idő. Örökre.

Nyugodj békében, Szabolcs!   

Barátaid, tisztelőid nevében is búcsúzom:  Szekeres Csaba