Sopron és környéke

2019.08.12. 15:46

A műszaki zár nyomasztó árnyékában

A település szélén lévő szőlőt, földet megművelni is csak külön engedéllyel mehettek a nyugati határszélen élők a rendszerváltás előtt. A Pán­európai Piknik harmincadik évfordulója arra is alkalmat ad, hogy felidézzük: milyen volt az élet a vasfüggöny mögött.

Nagy Márta

– Közel volt a faluhoz a határvonal, a Fő utcai házak mögött már látni lehetett. A mai Szent Sebestyén utca egy része már beleesett volna – int Ausztria felé Szabó László. A hetvenkét éves fertőrákosi férfi egyike azoknak a nyugati határszélen élőknek, akik jól emlékeznek az elzártság évtizedeire. A család szőlőjébe például csak évente igényelt határsávbelépési engedéllyel mehettek ki. Mindig csak az engedélyezett kilépési ponton.


– Ott is kellett visszamenni és akkor visszaadták a kilépésnél leadott személyi igazolványt. Egyszer egy sorkatona össze is kevert egy falubelivel, bajba került volna, ha kiderül. Mondtam neki, ne aggódjon, adja csak ide azt a papírt, majd este visszacseréljük – emlékszik vissza Szabó László. A kérdésre, hogy hozzá lehetett-e szokni az állandó ellenőrzéshez, a fejét rázza.

 

Szabó László megőrizte a határsávbelépési engedélyét. Örül, hogy már nem kell használnia.

Szabó László megőrizte a határsávbelépési engedélyét. Örül, hogy már nem kell használnia.


– Macera volt az állandó ki- és bejelentkezés, ahhoz nem lehetett hozzászokni. Legfeljebb beletörődni – mondja. Meséli, volt olyan évük, hogy elmaradt a szüret. Pedig arra alaposan fel kellett készülni. Jöttek a rokonok, segítők, előre megfőztek, összepakoltak. Ám a határon nem engedték ki őket, mert éppen riadó volt, négy napig tartott. Ha a sávban ember hagyott nyomot az elgereblyézett homokban, vagy bármi más jele volt annak, hogy valaki át akar szökni a határon, a határőrség riadót rendelt el. S akkor szüretelni sem lehetett.


– Azon az éven tőkén maradt a szőlő. De volt olyan is, hogy permetezni nem mehettem. Vagy amikor katonakoromban a szabadságom idején akartam menni kapálni, de nem kaptam rá engedélyt. Hű, de mérges voltam! Káromkodni szabadott, de az volt a legtöbb, amit tehettünk – legyint nagyot Szabó László. Aztán nevetve meséli, amikor gombázás közben egyszer a határkerítés túloldalán találta magát. Ma már mosolyt csal az arcára az emlék, de akkor nagy bajba kerülhetett volna, ha észreveszik. Örül annak, hogy az a korszak már történelem.

– Gyerekkoromban az a vicces mondás járta Fertőrákoson, hogy az udvari WC-re is csak engedéllyel lehet menni – veszi át a szót az ugyancsak fertőrákosi Palkovics János, aki ma a település polgármestere. Az elzártság éveire mond egy jellemző, s ma már szinte hihetetlennek tűnő példát: tengerészként öt világrészre szóló útlevéllel rendelkezett, de a Fertőre nem engedték ki a határőrök, mert szabadsága idején nem volt határsávbelépési engedélye. Barátai az autó csomagtartójában csempészték ki, hogy strandolhasson velük.

 

Palkovits János soha annyi trabantot nem látott, mint 1989 augusztusában.

Palkovits János soha annyi trabantot nem látott, mint 1989 augusztusában.


A helyiek feleslegesnek és túlzottnak élték meg az állandó ellenőrzéseket, miközben mások talán irigyelték őket. Azok például, akik itt akartak átszökni, de nem volt helyismeretük.


– Falubeli ritkán dobbantott, de ezen a határon sokan próbálkoztak – meséli a két fertőrákosi. – Nem mindenkinek sikerült. A Fertőben próbálkoztak: de derékig az iszapba süllyedve a három méter magas nádasban csak a nap járásából tudtak tájékozódni, miközben majd felfalták őket a szúnyogok. Sokan feladták.


– Hogy segítették-e a helyiek a menekülőket? Mindig akadt valaki. De nem a nádason, hanem az erdőn keresztül. Ötvenhatban is sokan mentek át itt a határon, a Páneurópai Piknik idején pedig annyi autó volt a faluban és a környékén, mint se előtte, se azóta soha. Harminc évvel ezelőtt a nyár végén úton- útfélen elhagyott kocsikba botlott az ember – emlékszik Palkovits János. A kérdésre, hogy volt-e előnye is az elzártságnak, mindketten a fejüket ingatják.

 

Archív felvételek az elektromos jelzőrendszer bontásáról.

Archív felvételek az elektromos jelzőrendszer bontásáról.


– Még az itt született nővérem is csak külön engedéllyel jöhetett haza, miután férjhez ment és elköltözött. Nagyon el voltunk zárva. A buszon is folyton igazoltattak bennünket, csak a helyiek ülhettek a rákosi járatra. De tudja, mit? Valami előnye mégiscsak volt. A rendszerváltás előtt mindig kint hagytam a szőlőben a szerszámokat, na, ahogy megszűnt a szoros ellenőrzés, széthordták a holmimat. Azokat sajnálom, de akkor sem vágyom vissza abba a rendszerbe egy pillanatra sem – sommáz végül Szabó László. Ma az aktív korú fertőrákosiak nagy része Ausztriába jár át dolgozni, az életszínvonal az elmúlt három évtizedben látványosan emelkedett. Palkovits János szerint még van mit tenni, de ő is elégedetten néz végig a falu Fő utcáján. Trabantot nem lát, szépen felújított házakat, igényes portákat annál többet. Az elzártság a múlté, a Fertő-parti beruházás pedig új távlatokat nyithat a helyieknek.

Aknamező és szögesdrót


A nyugati határszakaszon szögesdrótból készült műszaki zárat építettek ki. Délen és nyugaton is aknamezőt telepítettek az államhatár mentén 318 kilométer hosszúságban. Az aknamezőket 1956-ban megszüntették, az aknákat felszedték, de 1957-ben a nyugati határszakaszon újratelepítették. A déli határövezet végül 1965-ben, a nyugati pedig 1969-ben szűnt meg. Az aknamező teljes felszedése 1971-ben fejeződött be, helyette 248 kilométer hosszúságban az akkori Szovjetunióban használt gyengeáramú, SZ–100 típusú elektromos jelzőrendszert építettek ki.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!