Köszönet

Együtt vacsoráztam akadémikussal, hallgattam nagyhírű professzor ötleteit már a jövő évi programra. Találkozhattam nagyra becsült volt főnökömmel, Vályi Péterrel, aki nem csak biztos szakmai háttérként, de - talán kimondhatom - barátként is támogatja „rögeszme-futtatásaimat". Eljöttek kollégák, orvosok, asszisztensek, az egészségügy frontvonalának nem hátráló katonái. Láttam középiskolások és nyugdíjasok egyaránt lelkesedéstől, tenni akarástól csillogó szemét. Köszönöm. Ők, Önök töltötték meg ezt a másfél napot igazi élettel.
Mert orvos-kongresszus van számos az országban, de egymásra találás, egymásba fogódzás, baráti támasz mégis sokszor kevés. Persze a klasszikus szakmai ismeretek átadása, átrágása adta az esemény gerincét, mégis más volt ez, mint a megszokott. Valaki úgy fogalmazott, hogy nagyon jó, hogy itt „"butaságot" is lehet kérdezni. Jó, hogy mindenki elmondhatja, mit is gondol, s nem csak azt, hogy könyv szerint, pozíció szerint mit kell gondolnia. Talán ezzel a rendezvénnyel sikerül ismét egy kicsit jobban emberré válnunk. Nem felejtve, hogy az orvos is csak ember. Elcsépelt, de újra és újra éreznünk kell, hogy mi, orvosok vagyunk másokért, s nem viszont. Persze sokan óvtak, hogy - mondjuk - egy olyan különös kérdésfelvetéssel, mint; „Valóban a szívünk önmagában keringeti-e vérünket" - borzoljuk a szakmai körök tűrőképességét. Utóbb kiderült, talán éppen egy-egy ilyen meglepő téma szabadítja fel a legjobban teremtő gondolatokat. Ne feledjük: a kételkedni tudás már önmagában is nagy erény!
Hasonlóan - legalábbis - lélekszabadítónak bizonyult Papp Lajos, Simon Kornél és Matos Lajos professzor urak gondolata hitről, lélekről, az orvostudomány határairól, gyógyításról és művészetről. Köszönöm. Köszönöm mindenkinek. Köszönöm, hogy eljöttek, és reményeim szerint 2010-ben még többen találkozhatunk - Papp Lajos professzor úr szavaival szólva - „szívvel, lélekkel".

Tschürtz Nándor dr.