Kisalföld logö

2019. 05. 27. hétfő - Hella Még több cikk.

A maffiózók bármit megtehettek, magyar kínzott magyart

A maffiózók bármit megtehettek, magyar kínzott magyart
A kilencvenes években Dunaszerdahely maga volt a pokol. A várost egy klán irányította. Gyilkosságok, zsarolások, csoportos nemi erőszak jellemezte ezt az időszakot, a maffiózók bármit megtehettek, a hatóságok is a kezükben voltak. Magyar kínzott magyart.
A klán uralma 1999. március 25-én ért véget, amikor a banda vezéreit, összesen tíz embert géppisztolyosok lemészároltak a helyi Fontana bárban. Ez volt a legszörnyűbb alvilági leszámolás Európában, minden média tudósított róla. Durica Katarina könyvben dolgozta fel a történteket.
 
Győrben is bemutatta könyvét Durica Katarina. Fotó: Bögi Tamás

– Honnan jött a téma? Abszolút más, mint az eddigi romantikus, szerelmes regényei, sokkal nyersebb, realisztikusabb és még reményünk sincs a happy endre.
– Én nem gondolom, hogy az előző regényeim sima szerelmes történetek lennének, kétségkívül csomó érzelem és vágy van bennük, de nincs ez másként a kortárs regények nagy részénél sem. Ha egy fiatal nő regényt ír, és ha csak egy pici töredéke szól két ember szerelmi viszonyáról, akkor mindenki igyekszik ezt a „szerelmes regény" kategóriát ráhúzni. „A rendes lányok csendben sírnak" szerintem happy enddel végződik, de ugye tudjuk, hogy a szöveget ketten alkotják, az író és az olvasó. Igyekeztem úgy befejezni, hogy bár a szereplőimmel – akik sok esetben valós személyek – csomó gyalázatos dolog történt, de ők túlélték, itt vannak, családjuk van és munkájuk, fontos részei a társadalomnak, akik meg megpróbálták eltiporni őket, már rég halottak, a rokonaik szégyellik őket és nemsokára a nevükre sem fogunk emlékezni.
 
Durica Katarina jelenleg újságíróként dolgozik, főleg nőket érintő témákkal foglalkozik. Fotó: Bögi Tamás

Virágcserépben talált emberi fej

– Ugyan nem dokumentumregényt írt, bevallottan szerepelnek városi legendák is a könyvében, rengeteg valóságalapja van a történeteinek. „A virágcserépben megláttam egy levágott emberi fejet. Egy férfi fejét. A nyaka közepén vágták le, véres volt a virágföld alatta, a szeme nyitva, üvegesen csillogott." Ez tényleg megtörtént?
– Ez egy igaz történet. Pont így történt. Ami a városban városi legendaként kering a mai napig, azt úgy írtam meg, ahogy a fodrászszalonban pletykálnak róla a dauerolt hajú nők.

Az elmúlt években jártam a csallóközi falvakat, városokat és interjúkat készítettem a maffia áldozataival.
Durica Katarina

Általános iskolás voltam, amikor Dunaszerdahelyen, 20 kilométerre Somorjától, a kisvárostól, ahol éltem, lányok százai váltak csoportos nemi erőszak áldozatává. Az akkori áldozatok közül sokan a regényem kapcsán beszéltek először, a tömeges nemi erőszak túlélői (akik akkor 16–18 évesek voltak), anyák, akiknek maffiózó lett a fiuk, és férfiak, akiknek tönkretették a vállalkozását és az életét.
– Hogyan sikerült kapcsolatba kerülnie az áldozatokkal, hiszen azt gondolnánk, a nők a megbecstelenítésükről, megaláztatásukról beszélnek a legkevésbé?
– Egy ideig kutattam az áldozatok után, de gyorsan rájöttem, hogy akkor működik, ha ők jelentkeznek. Számos oka van annak, hogy egy nő évekig, évtizedekig titkolja az ellene elkövetett nemi erőszakot. Kiírtam a Facebookra, hogy író vagyok és a következő regényem a ’90-es évekről szól, aki úgy érzi, hogy megosztaná a történetét, azt szívesen meghallgatom. És jöttek nők, akik akkor fiatal lányok voltak, férfiak, apák, anyák, csomó ember.
 
Durica Katarina a legszörnyűbb alvilági leszámolásról írt: tíz embert géppisztolyosok lemészároltak a dunaszerdahelyi Fontana bárban. A rendes lányok csendben sírnak című könyvében írta meg a történetet. Fotó: Bögi Tamás

A pincérnek is felajánlották a nőket

– Létezik-e erről valamiféle hivatalos szlovák tanulmány, az áldozatok létszámáról például? Történtek-e valamilyen erőfeszítések, amivel segítenék a történtek feldolgozását?
– Nincsenek rendőrségi jegyzőkönyvek, ezek a lányok nem fordultak a rendőrökhöz, sokszor a családjuk sem tudott róla, annyira titkolták. Féltek a bélyegtől, a szégyentől. Sem szlovák, sem magyar tanulmány nem készült, igazából senki nem foglalkozott ezekkel a nőkkel és az ő történeteikkel.
– A metoo# kampány volt előbb, vagy a kézirata megelőzte? Segített-e a kampány a regény népszerűsítésében?
– Szerintem a metoo# kampány volt korábban, nem tudom, hogy segített-e, de azt igen, hogy mivel olyan nagy volt a csönd ezek körül a női történetek körül, hogy az olvasók tényleg vártak már egy regény, tanulmány vagy film megjelenésére a korszakról és az akkor történt kibeszéletlen történetekről.
– Milyen reakciókat váltott ki A rendes lányok csendben sírnak az érintettekből, akik nyilatkoztak, és esetleg akik nem? Mit szóltak az ismerősök vagy a dunaszerdahelyiek? Kapott fenyegetést?
– Túlment minden elképzelésemen, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen reakciók megtörténhetnek. Kaptam rózsacsokrokat, tortát, kifizették a számlám egy kávézóban, a könyvbemutatók után megvárnak és megosztják a további történeteket. Csomó helyre kaptam meghívást, a megjelenés óta járom a Dunaszerdahely környéki falukat és beszélgetünk a regényről és a korszakról.
– Találkozott a másik oldallal, akik önként és dalolva lettek a maffiózók szeretői? Mi lett a sorsuk? Ugyan néha, mellékszereplőként előkerülnek a regényeiben, de keveset tudunk meg róluk.
– Találkoztam egy nővel, aki akkor fiatal lányként a maffiózók közé vágyott, úgy képzelte, hogy olyan lesz az élete mellettük, mint a filmekben. Nagy autóval furikázzák majd, szép ruhákat kap, finom ételeket eszik. Ezzel szemben már az első péntek este „bedobták a közösbe", csoportosan megerőszakolták, még a pincérnek is felajánlották, hogy tegyen vele bármit.
 

Találkoztam olyan nőkkel is, akik arról számoltak be, hogy az ő párjuk/férjük, akiket beszippantott a maffia, hogyan váltak agresszív vadállattá, hogy zsarolták őket a közös gyerekükkel.
Durica Katarina

Megyünk a burzára török sustyákiért

– Nagyon sok tájnyelvi kifejezést használt a könyv megírása során, nem zavaró ez az olvasóinak?
– Sokat gondolkoztam róla, de nem hiszem, hogy zavaró lenne, ez egy ilyen időszak volt, akkoriban mindenki azt mondta, hogy „megyünk a burzára török sustyákiért". Nem változtathatom meg modorosra, hogy „melegítőt készülünk vásárolni". Szerintem ezek a szavak kis humort csempésztek az amúgy kemény történetek közé. Azok a csallóköziek, akik ezeket a szavakat használják a mai napig, szerették és azonosulni tudtak vele, úgy érezték, hogy végre egy történet, ami róluk és az ő nyelvükön szól.
– Hogy lehet ezt összehangolni – írás, interjúk, bemutatók távoli helyeken (több mint 30) – az utazásokkal?
– Beülök az autóba és utazom, általában viszem a gyerekeket is. Nem érzem megterhelőnek vagy feladatnak, szívesen csinálom. Kevés jobb dolog van az életben, mint azokkal találkozni, akik olvasták a könyveimet, beleélik magukat, megszeretik a szereplőket, együtt izgulnak velük.
– Mik a tervei 2019-re, a láthatón, a harmadik babán kívül?
– Hamarosan Brüsszelbe utazom, a Balassi Intézetbe hívtak könyvbemutatót tartani. Ugyancsak Brüsszelben tartok egy kreatív írás workshopot.
 
Győrben is bemutatta könyvét Durica Katarina (középen), akivel cikkünk szerzője, Szőcs Henriette (balra) író beszélgetett, részleteket Szücs Krisztina előadóművész (jobbra) olvasott fel. Fotó: Bögi Tamás
 
Könyvbemutató
Nagy érdeklődés mellett tartották a Rímes Kávé idei első programját a Hotel Rába Baross Termében. Baksa Kálmánné művészeti vezető vendége Durica Katarina, író, újságíró volt. Beszélgető partnere Szőcs Henriette író, A rendes lányok csendben sírnak című könyvével kapcsolatosan kérdezte az írónőt. A program egyben könyvbemutató is volt. A műből Szűcs Krisztina tolmácsolásában hallhattunk részleteket, aki a Forrás Waldorf Iskola angoltanára. Köszönjük a fotókat Bögi Tamásnak.

 

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Falusi legény vagyok, de művészként is szemlélődöm

Falusi legény vagyok, de művészként is szemlélődöm
Beszélgetés Bukta Imre festőművésszel. Tovább olvasom