Ide lőjetek, ezek mi vagyunk!

Grecsó Zoltán: Az egymásra rímelő motívumok segítenek abban, hogy változatos maradjon a mozgásanyag. Nekem az a jó szöveg, amiben van cselekmény. Akármilyen pici, de van: azzal már tudok játszani. Fotók: Fotók: Takács Attila

– Hét év korkülönbség: sok ez vagy kevés?

Grecsó Zoltán: – Nagyon sok: mire megszülettem, a bátyám már iskolába járt. Ez teljesen más viszony, mint amikor pár év az eltérés, mert olyankor a gyerekek elszórakoztatják egymást. Én viszont feladat voltam számára.

Grecsó Krisztián: – A két szék között van ez az időpont, bár nyilván mindenfajta korkülönbségnek van előnye és hátránya. A hét év az atyai-testvéri viszonyhoz kevés, a baráti-együtt lógóshoz túl sok, ezért a mi kapcsolatunk is a kettő között ingadozott. Ennek ellenére harmonikus volt ez a viszony. Nem martuk egymást, nem voltak komolyabb krízisek. Amúgy piszkosul gyorsan megszokja az ember, hogy ott van egy nála kisebb, akiért felel. Az, hogy ő elcselleng, én meg rászólok, teljesen természetes volt. Anyu mesélte, hogy Zoli születésekor produkáltam a pszichológia-tankönyvekben leírt féltékenységi tüneteket, de ez gyorsan elmúlt. Testvérnek lenni teljesen természetes állapot: hogy őszinte legyek, én arra nem emlékszem már, hogy milyen volt, amikor egyedül voltam...

– A szoros, jó viszonyt elnézve eléggé meglep, hogy soha nem jutott eszükbe a Mellettünk előtt, hogy együtt csináljanak valamit a színpadon.

G. Z.: – Pedig nincs ebben semmi különös: hát mi dolga egymással egy írónak meg egy kortárs táncosnak? Igaz, voltak félkész terveink, de amikor ezeken gondolkodtunk, még egyáltalán nem volt elfogadott, hogy egy táncelőadásban megjelenjen a szöveg. Szájbarágósnak tűnt, de mára a tánc átlépett a színház világába, és mindent lehet. Tudtuk, hogy mit nem akarunk, de csak sokára született meg az, ami működik. Azt hiszem, az elhangzó szövegre improvizált tánc az egyetlen lehetséges kapcsolati forma. Ez a színpadi „együttélés" nélkülöz minden mesterkéltséget, egyszerűen csak van. És ez tetszik a nézőnek is.

Grecsó testvérek: tartalmas, mégis intim szórakozás, egy est a családról, a szerelmekről az első csóktól az első válásig.

Kondiban maradunk

G. K.: – Volt olyan fázis, amikor Zoli kész koreográfiáiba próbáltuk illeszteni a szövegeimet, de nem működött. Ami ennyire az orrunk előtt van, sokszor nem jut az eszünkbe. Együtt ebédelni az öcsémmel igen, de együtt dolgozni nem feltétlenül, miközben mindig érdekelt és figyeltem, hol tart. És pár éve még tényleg ciki volt a szöveg a kortárs táncban: valahogy kellemetlen környezetbe került az egész. Csakhogy az általunk megtalált dialogikus formának van valami kellemes spontaneitása, amit a néző meg mi is élvezünk. Nem gondoltam volna, hogy a szóbeli csipkelődésemre lehet tánccal vagy zenével feleselni, de a Mellettünk közben ezt is megtanultam. A legnagyobb humorforrás ilyenkor mindig a szünet: a megmerevedő mozdulat, a kihagyó zene.

G. Z.: – Kell hogy legyen poén! A Willany Leóban (Grecsó Zoltán által alapított improvizációs táncszínház – a szerk.) ha túl komolyan vettünk magunkat, a következő héten alig jött valaki. Lehet, hogy van, aki szerint ez a könnyebb megoldások felé viszi a színpadi gondolkodást, de hogy erős rutint ad, amitől kondiban maradunk, az egészen biztos.

Az Orlai Produkciós Iroda vendégelőadását március 13-án, szerdán este hét órakor láthatják a győri Vaskakas Művészeti Központban.

– A poén, a humor, a geg: ez már a dramaturgia felé visz minket. Milyen szövegek passzolnak a Mellettünkbe?

G. K.: – Sokszor válogattam be olyan írást, amire Zoli és az est zenei felelőse, Kertész Endre is széttárta a kezét: „Mégis mit válaszolhatna erre a zene meg a tánc?" Nem tudtam odafigyelni arra, hogy míg a szöveg önmagában felolvasva remekül működik, a színpadon, dialógushelyzetben más szabályoknak kell megfelelnie. Ez ügyben még most is segítségre szorulok. Ajánlatokat teszek, ők pedig korrekciót kérnek: mégsem szólhat három szöveg egymás után arról, hogy csókolóznak! (Nevet.)

G. Z.: – A szöveg előadásról előadásra változik, és miközben az én szempontomból jó, ha vannak összecsengések, nem lehet túl sok ismétlődés. Apróságokba tudok kapaszkodni, mondjuk egy jelzőbe. S közben is észnél kell lennem, nem lőhetek le minden poént előre, tudnom kell, hová tart az egész. Az egymásra rímelő motívumok segítenek abban, hogy változatos maradjon a mozgásanyag. Nekem az a jó szöveg, amiben van cselekmény. Akármilyen pici, de van: azzal már tudok játszani.

 Grecsó Krisztián: Ha túlságosan konzervatív a közönség, akkor rájön valami Zolira és muszáj provokálnia. Amúgy érteni vélem, hogy egy táncost miért zavar a nézői passzivitás: a legvastagabb falnak érdemes csak nekiugrani. És igaza szokott lenni, volt pár necces helyzet, de végül nyertünk.

 A betegségben sajnos sokan érintettek

– Mit csinál addig, amíg a testvére, illetve Kertész Endre és Döbrösi Laura improvizál?

G. K.: – Féloldalasan ülve, a közönségtől nem teljesen elfordulva nézem őket. Minden alkalommal más történik, és engem is érdekel, hogyan reagálnak egy-egy szövegre. Volt, hogy nagyon megleptek. Ha túlságosan konzervatív a közönség, akkor rájön valami Zolira, és muszáj provokálnia. Szereti bevonni a nézőket, azt is érdekes figyelni, ki hogyan reagál erre. Amúgy érteni vélem, hogy egy táncost miért zavar a nézői passzivitás: a legvastagabb falnak érdemes csak nekiugrani. És igaza szokott lenni, volt pár necces helyzet, de végül nyertünk.

– Hosszabb kényszerpihenő után Győrben lépnek fel először újra együtt. Változtatnak az előadáson a közelmúlt személyes történései?

G. K.: – Nem tudom, kell-e reflektálnom arra, hova tűntem az elmúlt fél évben, és miért nem játszottuk ezt az előadást sem... Az olvasóimtól rengeteg szeretetet kaptam és kapok, s ezt a tapasztalatot is fel kell tudnom még dolgozni. Azt figyeltem meg, hogy aki reagál, valamilyen módon maga is érintett. És ebben az országban rengetegen érintettek, ha tumoros betegségről van szó. Sok erről szóló szövegem van, döntően versek, de próza is akad. Hogy a kérdésre válaszoljak: nem merem még ezeket beletenni a Mellettünkbe. Nekem azt ott fel kell tudnom olvasni. És nem vagyok benne biztos, hogy menne.

G. Z.: – Én sem kísérleteznék most új témákkal, először vissza kell rázódnunk abba, ami már jól működött. Ha újra játszani kezdjük, visszatér az, amit együtt csináltunk. Különös nehézsége a dolognak, hogy nem lehet próbálni: nem szoktunk összejárni, Krisztián nem olvassa fel nekem külön a szövegeket, én pedig nem gondolkodom rajtuk előre.

 Dadogó szimfónia

– Milyen reakciókat kaptak a közönségtől?

G. K.: – Budapesten a Jurányiban játszottuk. A kortárs irodalom találkozása a kortárs tánccal ellenállhatatlannak tűn-

het. Viccelek, tudjuk, hogy ez egy szűk réteget érdekel, éppen ezért nagy dolog, hogy havi egy előadás mindig telt házzal ment. Különösen megtisztelő volt, hogy sokan vidékről eljöttek, akár többször is, hogy láthassák. Színházra van tervezve az előadás: Gothár Marci fényei és a rendezés hozzátesz az élményhez. A Mellettünk újdonsága, hogy egy hagyományos színházi előadásnál jóval személyesebb, kitárulkozóbb és alanyibb, ugyanakkor egy átlagos irodalmi esthez képest színházibb. A kettő között járunk, ahol jófajta személyesség működik. Mi itt önmagunkat adjuk, széttárjuk az inget és azt mondjuk: ide lőjetek! Ezek vagyunk mi, itt tényleg rólunk van szó.

– Bár érzem a kételyeit irodalom és tánc találkozása kapcsán, alig egy héttel a Mellettünk győri fellépése után az Esterházy Péter műve nyomán készült Dadogó szimfónia című táncelőadásával újra a Vaskakasban vendégeskedik.

G. Z.: – A művet tisztelgésnek szántam, és munka közben szembesültem azzal, hogy mennyire nehéz a szöveg, hányfelé ágazik, mennyi mindenre ad lehetőséget és így tovább. Komolyan kellett arról gondolkodnom, mit jelent inspirálódni egy szöveg által. És talán kimondhatom, hogy az előadás olyan kegyetlen lett, mint a szöveg maga. Érdekes, hogy a budapesti bemutatón a közönség egy része lepisszegte azokat, akik nevettek. A mű sokáig tényleg nagyon komolyan veszi magát és viszonylag későn sejteti, hogy ez az egész egy színjáték.

G. K.: – Nagyon megosztó előadás. Ami a pesti premiert illeti: érzéseket, indulatokat kihozni egy rezignált, már mindent látott közönségből komoly eredmény. Számomra egy előadás valódi fokmérője, hogy spontánul eszembe jut-e később. A Dadogó szimfónia után ez történt: mentem az utcán, és azon pörgött az agyam, hogy mik ezek a rendkívül éles váltások, kik ezek a kizökkent, gnóm figurák, honnan a karneváli gúny, amivel a saját komolyságukat egyik pillanatról a másikra nevetségessé teszik. És mindez nagyon is kedvemre való volt.