Regényújság

2019.02.26. 07:00

Költő, gyomorbaj nélkül

Átlag kétnaponta találkozik a közönségével, az óvodásoknak és a nyugdíjasoknak is van mondanivalója, az interneten pedig több mint 60 ezren követik Lackfi János írót, költőt. Tudatosan hántja le az irodalomról a habos romantikát és nem hajlandó elefántcsonttoronyban alkotni.

Pomaranski Luca



– Éppen most fejezett be egy rögtönzött versíró workshopot egy csapat hetedikessel egy iskolai tornateremben. Nem kifejezetten az a befogadó irodalmi közönség. Gyakran csinál ilyet?

– Igen és szokott is menni a dolog. Bár irodalmat gyártani időigényes vállalkozás, így különösen strapás, amikor negyvenöt perc alatt kell valami produktumot létrehozni, fel kell venni a tempót. De meg lehet találni a kamaszokkal is a közös hangot, csak az kell, hogy ne beszéljünk el a fejük felett és valóban érdekeljen a világuk. Ha megnyílnak, elképesztő dolgokat tudnak benyögni a gyerekek. A múltkor egy ózdi író-olvasó találkozón az Apám kakasa című vers kapcsán megkérdeztem a gyerekeket, mi van ott, ahol több férfi van. Az egyik kilencéves kislány rávágta: káosz és pálinka...

 

Lackfi János versíró workshopot tartott egy csapat hetedikessel egy iskolai tornateremben. Fotó: Pomaranski Luca

Az egy téves út

– Verset szerez gyerekekkel, klasszikusokat öltöztet modern köntösbe, a lánya aranyköpéseit osztja meg a rajongóival. Ön elég messze áll attól a képtől, ami a fejekben a költőkről él.

– Van egy régi, szigorú kép arról, milyennek „kell" lennie egy írónak, költőnek, de én azzal nem értek egyet. Azért, mert valakinek az irodalom a szakmája, nem kell magába roskadnia, bezárkóznia. Szerintem ez egy téves út. Aztán meg ezek a zárkózott irodalmárok a közönség szemére vetik, hogy nem közelednek az irodalomhoz... Van persze, aki eleve zárkózott alkat, azt tiszteletben kell tartani, de sokan szerintem csak a téves elvárásokat követik és akkor sem nyitnak, ha egyébként lenne kedvük hozzá.


– Ugyanilyen negatív előítéletek kapcsolódnak magukhoz a versekhez is, nem?

– Rossz beidegződés, hogy az irodalom és a vers csak gyomorbajosan komoly, elvont és követhetetlen lehet, valami olyan, aminek semmi köze a való élethez. Pedig minden, ami kultúra, az életből merít, arra támaszkodik. Ezért is örültem annyira a slam poetry megjelenésének, annak, hogy az új generáció már ebbe nő bele. Hogy az sem baj, ha valaki beszédhibás, akkor is megszólalhat emberien, esendő-

en, őszintén.


– A fenti nézetei miatt gondolom, kap hideget-meleget.

– Igen, de őszintén szólva nem nagyon foglalkozom ezekkel a hangokkal. Nemcsak azért, mert sokakkal jóban vagyok az irodalmi berkekben, hanem azért is, mert a közönségem körében sokkal több időt töltök. Biztos van irigység is az irányomban, hiszen évente 150 író-olvasó találkozót tartok. Tudatosan alakítottam úgy az életemet, hogy ne ragadjak benne az irodalom zárt körében, és napi, élő kapcsolatom legyen az emberekkel, az ovisoktól a nyugdíjasokig. Nemrég például egy ausztrál nyugdíjasotthonban jártam, ahol nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy hullik le a tanult nyelv az idősekről és hogy tör felszínre a nyers anyanyelv...

Az „ihlet" néha furcsa helyekről érkezik

– Amikor Pavarotti elkezdett popzenészekkel közösen dolgozni, duettezni, populáris koncerteket adni, sok támadás érte a komolyzenei világban. Ön nem kapta még meg, hogy demisztifikálja a költészetet?

– Vetették már a szememre, hogy amit művelek, az „alkalmazott irodalom" nem az igazi, mert az nem „csak úgy" jut az ember eszébe... Erre csak azt tudom mondani, hogy például Dosztojevszkij „A játékos" című műve sem csak úgy jutott az író eszébe, hanem a kiadója megfenyegette, hogy elveszti az összes műve szerzői jogát, ha nem ír nekik sürgősen valamit, annyival tartozott nekik. Két hét alatt megírta és szerintem egész jó lett... Az „ihlet" néha furcsa helyekről érkezik. Nagyon tetszik Örkény mondása erről: „Én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon." Igen, ez a szemlélet lebontja a túlhabosított romantikát az irodalomról, de ez nem baj, mert ebből egy csomó izgalmas dolog születik. Lehet például hexameteres verset írni egy osztálynyi hetedikessel! Tény, hogy van bennem egyfajta küldetéstudat, hogy az emberek lássák, nem csak komor és öngyilkos hangulatú szövegek léteznek. Akad kolléga, aki azt mondja, ez nem irodalom, de erre én meg azt, hogy ez is egy vélemény, virágozzék ezer virág!


Ön abban is úttörő, hogy nagyon aktívan használja a közösségi médiát, naponta osztja meg követőivel nemcsak a verseit, de még a kislánya aranyköpéseit is.

– Szerintem a „pixelgalaxis" vagy a „Facebook-galaxis" nem halála a Gutenberg-galaxisnak, ahogy sokan jósolják. Az internet is egy eszköz, egy transzfer. A lényeg ugyanaz, mint régen: ha az embernek van üzenete, azt tegye be egy palackba és bízza rá a sodrásra – ha az internet az, akkor arra. Van olyan írásom, amely a múlt héten 360 ezer emberhez jutott el – ez nyomtatásban elképzelhetetlen lenne! Sok olyan visszajelzést kapok, hogy az emberek örülnek, amikor a reggeli kávéhoz kapnak egy verset, egy kis prózát, hogy értelmeset olvasott, amíg a repülőre várt, volt, aki azt mondta, véletlenül fennmaradt a vonaton, annyira belefeledkezett... Nem mellesleg visszafelé is működik a dolog: a könyveim is jobban fogynak, amióta az interneten aktív vagyok.

 

Lackfi János: „A gyerek hatalmas ihletforrás és nyújt egy egészséges rálátást a világra."

Van mondandóm a számotokra

– Küldetésnek érzi az irodalom népszerűsítését?

– Ezt nem így mondanám. Valahol az esőcsináló sámán kántálásánál, a kocsmai mesélők történeteinél kezdődik a dolog. Annál a felismerésnél, hogy „van mondandóm a számotokra", és a vágynál, hogy ezt meg akarom osztani másokkal. Az írásbeliség csak később adódott ehhez hozzá, a lényeg mindig az volt, hogy szavakkal hidat lehet építeni ember és ember közé. Ezt tartom szem előtt azzal, ahogy dolgozom.


– Hat gyermeke, sőt, már két unokája is van. Jól sejtem, hogy ez folyamatos nyelvi inspirációt jelent?

– Igen, azt is. A gyerek hatalmas ihletforrás és nyújt egy egészséges rálátást a világra. Amikor például nemrég egy park mellett sétáltam, arra jött egy anyuka a néhány éves kislányával. A gyerek felkiáltott: „Nézd, de szép fehér virágok!" Felkaptam a fejem, mert komor téli idő volt, s akkor láttam, hogy a kislány a csupasz ágakon fennakadt fehér nejlonzacskókat nézi önfeledten. Rádöbbentem, hogy amiben mi a szemetet vagy legfeljebb a környezetszennyezés szörnyűségét látjuk, az neki gyönyörű virág...



 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!