Regényújság

2018.12.29. 12:00

Magyar Radír novellapályázat: Várhidi Károly - A századik fagyhalál

,,Baltával a kezében, házának udvarán halva találtak egy idős, Borsod megyei asszonyt. Halálának vélhető oka kihűlés. Idegenkezűségre semmi jel nem utal. Az eset már a sokadik ezen a télen. Évről évre egyre többen esnek a hideg áldozatául."

Regényújság

Tábori, aki a tévéje előtt már majdnem elaludt, hirtelen élénk lett. A hírt kísérő képeken egy ismerős falusi házat vélt látni.

– Csak nem Anna néniről van szó? Mondd tovább! – ripakodott a képernyőn a híreket szenvtelen arccal továbbmondó bemondónőre, aki mondta tovább, de most már szinte kéjesen mosolygó vámpírarccal: „Holnap még hidegebb lesz, valószínű, súlyos balesetekről, további kihűlésekről kell majd beszámolnunk."

Tábori idegességében nem találta a készülék távirányítóját. Úgy szabadult meg a most már állandóan vicsorogva mosolygó hírolvasó látványától, hogy a kábelt tépte ki a falból.

– Rosszul hallottam, nem jól láttam – biztatta magát. – Nem, nem lehet Anna néni, ő, aki még az idegeneknek is segített. – Mint ahogy neki is jó néhány évvel ezelőtt, mikor még főállású oknyomozó riporterként járta az országot. Abba a faluba küldte a lapja, ahol az özvegyasszony élt. Az ott kialakult feszült helyzetről kellett beszámolnia, amit egy roma kislány balesete generált, melyet egy nem roma okozott.

Akkor vonattal utazott Miskolcig, onnan pedig a faluba busszal. Azért nem saját kocsijával ment, mert a jogosítványát egy évre bevonták. Válása után sokszor ivott, akkor is, amikor vezetett. Ebben az időben már kezdett kiürülni a pénztárcája – és egy kicsit a lelke is.

A faluban az egész napos oknyomozása során sok újat nem tudott meg. A baleset részleteire mindenki másképp emlékezett. Egyet tudtak csak azonosan: ki kit, miért gyűlöl. Mást nem mondtak, csak a mást.

Tábori napközben is ivott, nem is keveset, de szerencsés adottsága miatt ezt nemigen látták meg rajta. Ilyenkor talán csak egy kicsit feledékenyebbé vált. Mint ahogy aznap is. Elfelejtette, mikor indul az utolsó busz vissza Miskolcra. Már fél órája állt a megállóban, gyanúsan egyedül. Erősen fázott. Dideregve, dadogva szidta magában a buszos céget, de még talán a romákat is, amiért ide kellett jönnie miattuk.

Ekkor jött ki a szemközti házból egy fejkendős asszony, aki megkérdezte:

– Buszra vár? Az biza már rég elment, ne várja!

– Taxi van itt? – kérdezte a vacogó férfi.

– Taxi? Itt? Kinek volna arra pénze?

– Hát azoknak, akik uzsorakölcsönökkel foglalkoznak – élt Tábori a nap folyamán szerzett friss tudásával.

– Azoknak mercijük van vagy béemvéjük – válaszolt a koros asszony, a márkaneveket kicsit lassabban kiejtve.

– Mit tudok most tenni? – kérdezte inkább magától, mint mástól a tanácstalan lapíró.

– Jöjjön be hozzám, melegedjen fel, aztán majd valamit kitalálunk. Annus néni vagyok, így ismer a faluban mindenki. – így invitált és mutatkozott be egyszerre a falu e kedves lakója.

– Tábori – nyújtotta meggémberedett kezét a feléje közeledő langyos asszonykézbe. Az asszony rákulcsolta másik kezét is a bemutatkozó kezére, amitől az egyszerre melegedni kezdett.

– Jól hallottam? – kérdezte most már a tüzes sparhelt mellett ülő férfitől. – Tábori a neve? Tudja, hogy mennyire örültem valamikor a táboriknak? – nézett a vendégre a ház asszonya.

– Csak nem udvaroltak, s egyszerre többen is?

– Nem, nem – tiltakozott Annus néni. – A tábori lapoknak örültem, amit az uram küldött a frontról.

Ezzel kezdetét vette egy hosszú történet, ami a tábori lapokkal kezdődött és napjaink egyedüllétéig folytatódott.

– Egy szem lányom van, aki Győrben lakik, ott kapott munkát egy autógyárban. Ritkán jön haza, mert a kis lakása bérleti díja nagy. Még így is hoz nekem havonta húszezret a saját huszonnyolcezer forint özvegyimhez. Nehezen, de eddig valahogy kijöttem belőle – fűzte beszédét Annus néni, s közben rántott tojást rakott az asztalra.

Táborinak nagyon ízlett. Dicsérte is, hogy finom, és milyen gyorsan elkészült.

– A felesége is, ha meg nem sértem, így csinálja? Kicsit paprikával megszórva? – kérdezte a jóízűen falatozó férfit.

Most Táborin volt a sor. Elmondta, hogy elvált, ő is egyedül él – abszolút egyedül. Gyermeke sincs. A feleségének nem lehetett. Sok pénzük ment el a várt jövevény érdekében.

– Ház ez szomorú. Itt, a faluban sokaknak van hat, hét is. Tudja, azoknak, akikkel maga is beszélt ma. Ugye, mennyi rendes ember is van köztük?

– Honnan tudja, hogy miért jöttem? – érdeklődött az újságíró.

– A boltban mindent tudnak. Ma voltam ott, mert péntekenként mindig veszek egy kilós fehér kenyeret. Az a legolcsóbb. Most még ehető is, de vasárnap már igen morzsalékszik. A barna tartósabb lenne, meg egészségesebb – legalábbis a lányom mindig ezt mondja. Hiába, mert az meg nekem drága. Régen azért jobb volt minden.

– Mi volt jobb? – kérdezett rá Tábori.

– Az egész élet. Ünnepek előtt újrameszeltük a házak elejét. Hófehérre. Azaz olyan fehérre, mint valamikor a hó volt. Mert az is valahogy kicsit piszkos lett. Sütött, főzött az összes család. A családok még együtt voltak. Ha valaki reggel nem lépett ki a házból, a szomszéd tudakolta, hogy baj van-e. Segíthet-e. Ha meghalt valaki, a temetésén mindazok ott voltak, akiknek az életében tett egy parányi jót.

Így beszélgettek késő estig. A vendég éjszakára is ott maradhatott.

Tábori agyának valamelyik még jól működő cellájából ezek az emlékek tódultak fel. Annus néni most egyedül, magányosan halt meg. Ebben szinte bizonyos volt. A teljes bizonyosságot másnapra hagyta. Felhívta a falu jegyzőjét, akinek bemutatkozott, és megkérdezte, hogy Annus néni szerepelt-e a hírekben. Az igenlő választ adó aggódva érdeklődött:

– Ugye, nem akar erről írni?

Megnyugtatta, nem, csak a temetésen akar ott lenni.

– Azt még nem tudjuk, mikor lesz. A lánya három-négy hete ment Angliába dolgozni, mert anyagi gondjaik voltak. Mi a megemelt szociális tűzifakeretből tudtunk volna kivinni ötmázsányit, ha Annus néni kérte volna. Sajnos nem kérte, kicsit büszke asszony volt. Ennek lett az áldozata. A balesete napjának estéjén kiment az udvarra egy fejszével. Valószínű, a cseresznyefát akarta kivágni. Erre mégsem vihette rá a lelke, mert a fa mellett hátrahőkölve, fejszével a kezében hanyatt esett. Így fagyott meg reggelre. A postás vette észre.

Tábori hangja elcsuklott, mikor megkérte a jegyzőnőt, értesítsék a temetés időpontjáról. Két nap múlva zörgött a telefon: csütörtökön 3 órakor lesz a temetés.

Tábori, mielőtt elindult a vasúti pályaudvarra, még egyszer megnézte, mennyi pénze is van. A vonatjegy plusz a busz oda-vissza elég sokba kerül. Egy ideje szabadúszó, kevesebb a bevétele, a kiadásai pedig állandóak. A szerelvény indulásáig még volt bő fél órája. Iszik addig egy sört – gondolta. Nem csak gondolta. Kettőt is ivott, mert sok ideje volt.

– Mindjárt beállok a jegyért a sorba, de előtte elmegyek a vécére. Ugye ez a fránya sör… – tárgyalta meg magával a teendőket.

A piszkos, nyirkos helyiségben újra megszámolta maradék pénzét. Most már végképp kevésnek találta – alig több, mint a retúrjegy ára.

– Nem, nem utazok el sehová. Miből fogok holnap és holnapután enni? – kérdezte magától. Már tudta is a választ: megírom az egyik bulvárnak Anna néni halálát tízezerért.

Ahogy ezt elhatározta, már fejben írni is kezdte: a cím „A századik fagyhalál". És rögtön tovább az első sorok: „Eltemették Borsod megye egyik kis falujában a saját udvarán halva talált idős asszonyt. A cseresznyefát tűzifának akarta kivágni, amikor elesett és segítség híján nem tudott felkelni. Halálának részben ő is okozója volt. Büszkesége miatt nem kért szociális tűzifát. Bizonytalan volt, hogy egyetlen lánya, aki pár hete Angliában dolgozik, el tud-e jönni anyja temetésére.

– Ez így jó lesz. Rögtön otthon leszek és folytatom – dicsérte meg magát a cikkíró.

Tábori, mielőtt elhagyta volna a mosdóhelyiséget, futólag még belenézett a csorba tükörbe. Homályosnak, elmosódottnak látta az arcát, melynek lehet, hogy a tükör volt az oka: mintha ráköpött volna valaki.

Ezek is érdekelhetik