Győry Domonkos novellája: A tekintet

A haver se tudta pontosan, mikor kezdődött, egyszerűen belecsúszott a helyzetbe. Talán akkor, amikor azt mondta a visszeres lábú mamikának a zöldfülűek sikerélményétől ittasultan, hogy nem fogad el pénzt a papi vastagbélműtétje után. Persze nem volt ez olyan egyszerű, így némi alkudozást követően jókora tepsi mézeskrémes landolt az orvosi szobában, és innentől ő lett a szent ember, akinek nem illendő, mi több sértő borítékot adni, ám szívesen fogad kolbászt, sonkát, házisüteményt, disznótorost, de akár zsíros kenyeret is, ha lila hagyma díszíti a tetejét.

Az orvosi szoba, de még a rendelő is büfévé változott, ő pedig receptírás, hasfalnyomkodás, nyirokcsomótapintás közepette barátságosan ajánlgatta a folyton bővülő svédasztal kincseit betegeinek, akik közül a rutinosak nem is kérették magukat, ahogy a kórházi dolgozók többsége sem. Kedélyesen teltek a napok, akár egy végtelenített, ne kínáltassátok magatokat felkiáltásokkal teljes falusi búcsúban, a baktériumvadász hatóságok számára pedig rejtve maradt ez a skandalum, hacsak ellenőreiket a töpörtyű vagy a burgonyás pogácsa emléke jóindulatú feledékenységre nem késztette.

Haver alacsony, kopasz gyerek volt, minden reggel tizenöt kilométert futott, imádták a nők, még azután is, hogy leléptek tőle, ami nagyjából kétévente esett meg. Ő meg a tizenöt éves kocsiját favorizálta, amivel Trakostyán felé hasítottunk, közös rögeszménk, egy titokzatos középkori kézirat nyomában, letekert ablakkal a nyári hőségben. Miközben mezítláb nyomta a pedált, kifejtette, az értelmiség útja az, hogy tízéves gépkocsit vásároljon tíz esztendőre.

Egyébként nem a szavak embere volt, és meglehetősen praktikusan gondolkodott, nem tévedt be a bölcsészek filozófiai zsákutcáiba, Isten is sebésznek teremtette, nézett, látott, vágott szakszerűen és lelkizés nélkül, keveset szólt, de ha igen, akkor magvas tőmondatokban beszélt, és minden, amit csinált vagy amivel kapcsolatban véleményt formált, plasztikusan megragadható, valóságközeli volt, olyan egyszerűen és egyértelműen logikus, ami bármiféle vitának azonnal véget vetett.

Mindehhez elképesztően nyugodt idegrendszer társult, mint az egyszeri vadászpilótáé, aki közömbös hangon jelentette a toronynak zuhanása tényét, majd másodpercekkel később, miután a másik oldalról őrjöngve követelték, hogy katapultáljon, ugyanezen a szenvtelen hangon nyugtázta az utasítást.

Ez azonban nem a haver napja volt, mert alighogy átléptük a magyar-horvát határt, barátnője, a manöken alkatú, sikeres külkereskedő Évike értesítette, hogy egy nagybajszú, kövér ember csörtetett fel hozzájuk, hatalmas, élő ponttyal a kezében. – A bélcsavarodásos – magyarázta a haver, majd szemöldökét enyhén felhúzva hozzátette: - Nem hittem, hogy komolyan gondolja azt a halat…

Már a szállodában rendezkedtünk, amikor kirobbant a dráma: a ponty a fürdőkádba került, ezzel Évike csapdába esett, innentől nem mert bemenni a toalettre, mivel úgy érezte, hogy a hal egyfolytában őt lesi, szomorú szemekkel. Szorította a szükség, egyre sűrűsödtek a hívásai, és ekkor megláttam az elképzelhetetlent, a haver ideges lett. Legalább húsz másodpercig. Aztán felhívta a társasházuk közös képviselőjét (sérvvel műtötte korábban), és megszervezte a fürdőszoba pontytalanítását.

Havert vagy tíz éve nem láttam, gyanítom, hogy a távolságtartó svájciak nem hordanak hozzá disznótorost, az is kérdés, Évike vele tartott-e a messzibe, azt azonban egészen biztosra veszem, hogy azt a kíváncsi természetű halat a történet valamely homályban maradt pontján valaki bekebelezte. Amiből levonható a tanulság, hogy a különcködés sok jóra nem vezet.