A melankolikus irónia dalnoka

Olyasmit tanított Cseh Tamás nekünk, amit csak nagyon kevesek. Megtanított minket arra, hogy kell elmenni. Presser Várlak című dalában írt egy sort: „Úgy mentél el, ahogy jöttél. Semmit se hagytál, s félek, hogy semmit sem vittél". Ez a hiányérzet balladája. Cseh Tamás pont az ellenkezőjét tette. Itt hagyott fontos dalokat és sorokat, amik elkísérnek minket az életünkben. Itt maradtak velünk.

Ezt éreztem, mikor a Kisfaludy Teremben hallgattam a Győri Könyvszalonon Bereményi Géza és Másik János Keresztben jégeső című műsorát. Talán Somló Tamás tudta ezt a bravúrt utána csinálni ambiciózus életigenlésével. Meg persze ott volt a nagy előd, Seres Rezső, aki artistának készült, majd a balesete után két mankóval táncos komikusnak jelentkezett, végül beült a Kispipa zongorája mellé. És megírta a Szomorú vasárnapot.

Másik János

Cseh Tamás tipikusan magyar jelenség. A melankolikus irónia dalnoka, a sorok között megfogalmazott üzeneteké. Ha egy közösség sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor mások döntik el helyette, hogy mit is akar ő, akkor kialakul egy túlélési ösztön. Ki kell bírni. Vagy bele kell halni szó szerint vagy lélekben. (az előadáson is hallott Coppola Apokalipszis mostját idéző dal erről szólt). Vagy menekülni kell. (London hogy lesz időnként a második legnagyobb magyar lakta város?) Cseh Tamás ezekről az alternatívákról énekel, a régi fotók szereplői elevenednek meg. A zsebébe mélyesztett kézzel kalapban látott apáról. Az elhagyott gyerekekről. A senki által nem várt testvérről. Az értesítés nélkül eltemetett anyáról. Barátokról és asszonyokról, szeretőkről és szerelemekről. A túlélés keserű, ironikus harcosairól. Akiknek összekuszálódik a sorsa minduntalan. Látták a háborút gyerekfejjel, az önjelölt megváltókat, akik uralkodnak és eltűnnek idővel, de sosem fogynak el. Aki ült Pécs főterén kávét szürcsölve, míg feje felett húztak el Jugoszlávia felé a bombázók, tudja, miről mesélek. Akinek öccse, barátja, Irénje netes levelet küld néha a világ végéről, érti, miről beszélek. Aki unokájával skype-on játszik, az is.

Két régi szövetséges a színpadon. Talán azért olyan megrázó és hiteles. Másik János a Győri Zeneművészeti Konzervatórium zongora szakán kezdte, a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium jazz tanszakán folytatta. Játszott az Interbrass együttesben (olyan muzsikusokkal mint Gőz László, Dés László), bejárta Ausztriát, Németországot, Svájcot a Kőszegi Grouppal. (ebben a formációban Dés László és Tony Lakatos szaxofonozott). És 1970 körül találkozott Cseh Tamással és Bereményi Gézával. Akkor a bárpultokon könyökölve és albérleteket keresgélve született meg „A Cseh Tamás". 1980 körül belevágott az undergroundba: Európa Kiadó, Trabant, Balaton.

A 80-as években sokan emigráltak a barátaim közül, én maradtam. Néha eszembe jut, hogy ha Németországban vagy a franciáknál írtam volna 30 filmzenét, most 3-4 villám lenne különféle tengerpartokon. Ez van. Viszont nem cserélném el utólag az életem egy másikra, sem a Tamást, sem az Európa Kiadót.

Cseh Tamás már életében legenda lett, bár első tévés fellépésén kölcsönhangszeren játszott. Bereményi 1970-ben egy Dohány utcai vendéglőben szólt Tamásnak egy társaságban, hogy hallotta, zenéket ír és angolul énekel. Ajánlotta, hogy írna rájuk magyar szöveget. Így született az első: Az ócska cipő. De hozzá állított be Baksa-Soós János 1971-es disszidálása előtt, s felejtette nála „véletlenül" a gitárját. Bereményi novellákat olvas most, Cseh Tamás 1962-es Balatonalmádiból való kitiltásának idejéből valót. Majd elszaval dalszövegeket versként, néha elakad, bele kell néznie a kötetekbe. Mint Cseh Tamás, aki úgy tudta előadni a dalait a koncerteken, mint amik épp ott születnek. Tétován, akadozva, neki-nekilódulva. Hallgatjuk a Levél nővéremnek, a Levél nővéremnek 2, és Az igazi levél nővéremnek dalait: Széchenyi utolsó dilemmáját, Dosztojevszkij vitáját az ördöggel és a zseniális Shakespeare Viliam ravaszságait. Az est címét adó dal is, a Keresztben jégeső, Az igazi levél nővéremnek című 2004-es lemezen található.

Bereményi Géza

Cseh Tamásnak az volt a szokása anno, hogy a fellépés feszültségét enyhítendő a koncertek után leült egy pohár ital mellett beszélgetni a közönség hűségesen kitartó tagjaival. Ezeken a közös meditációkon hangzott el az is egyszer, hogy szerinte ezt az országot, népet nem lehet megismerni. Megszokni lehet. Ő sok száz szelfidalt készített rólunk: hogy lássuk, milyenek vagyunk. Másik János mesélte el egy álmát, amit Bereményi a temetésen is felidézett. Barátjával a halála előtti napon koncertre készülődtek, de Tamás a szokásokkal ellentétben feltűnően nyugodt volt, ezért ezúttal ő kérdezte meg, hogy mi lesz? „Bízzuk ezt rájuk" – válaszolta az álomban Cseh Tamás. Majd a közönség eldönti.

A Cseh Tamásnak rendezett születésnapi koncerten játszotta el anno az Ando Drom a híres Ten years aftert (10 év múlva) a cigány himnusszal kombinálva. Az eredeti szám 1979 karácsonyán jelent meg a Fehér babák takarodója című lemezen. Nem jó, Tamás, hogy ennyire aktuális tudott maradni negyven év után is: „Magamat láttam tíz év múlva itt, hallottam ezt, a mostani dal hangjait, és attól féltem, nehogy majd ez legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!" De hát már ezt is megmondtad: végül is mindig a közönség dönt.