Egy emberi történet a szerelem himnuszáról

a megismerkedés izgalma sosem kopik ki az emberből: engem az érdekelt, mi marad meg belőle, mi történik két emberrel, ha tíz meg húsz évvel később váratlanul újra találkoznak?

Tompos Kátya" border="0" class="kepkeret" data-id="2832907" src="/wp-content/uploads/2018/10/5631478_2.jpg?verz=1540554876" style="width:620" title="Tompos Kátya: Az első szerelem,

a megismerkedés izgalma sosem kopik ki az emberből: engem az érdekelt, mi marad meg belőle, mi történik két emberrel, ha tíz meg húsz évvel később váratlanul újra találkoznak?

Tompos Kátya" />

Tompos Kátya: „Az első szerelem, a megismerkedés izgalma sosem kopik ki az emberből: engem az érdekelt, mi marad meg belőle, mi történik két emberrel, ha tíz meg húsz évvel később váratlanul újra találkoznak? "

– Egy színésznő általában nem választ darabot, nem keres hozzá alkotótársakat, itt lényegében mégis ez történt. Miért?

– A legfontosabb indokom, hogy nagyon szeretem ezt a darabot. Sokat láttam orosz színpadokon, Moszkvában, Szentpéterváron gyakran előveszik a mai napig. Nálunk viszont ritkán játsszák, mindenkinek Törőcsik Mari és Sztankay István párosa jut eszébe, a fiatalabbaknak Gryllus Dorka és Simon Kornél, de itt véget is ér a lista. Én viszont azt éreztem, hogy van hozzá kapcsolódásom, jól tudnék beszélni a darabban érintett problémákról. Persze feltételeim voltak: eldöntöttem, hogy csak akkor vágok bele, ha találok olyan partnereket, akik legalább annyira fontosnak érzik, mint én. Sokat gondolkodtam, ki lenne az ideális férfi főszereplő, és nagy boldogság volt, hogy mi-

után átküldtem Adorjáni Bálintnak a szöveget, őt is érdekelte. Aztán megkerestük Orlai Tibort – azt hiszem, ő akkor vette meg az ötletet igazán, amikor látta egy próbánkon, hogy mennyire élvezzük a játékot. Volt bennünk bizonytalanság, hogy az embereket érdekelni fogja-e, de az eddigi visszajelzések megerősítették, hogy jól döntöttünk.

Tompos Kátya és Adorjáni Bálint főszereplésével láthatják a győri Vaskakas Bábszínházban Leonyid Zorin klasszikusát, a Varsói melódiát.

 Milyen lenne, ha...?

– Azt mondja, az oroszok sokat játsszák. Miért?

– A második világháború, a győzelem, az azt követő idők, mindez rendkívül erősen beleivódott az oroszokba, kultikus tisztelettel gondolnak azokra az évekre. Persze sokan sokfélét gondolnak a háborúról, Sztálin is megosztó alak: tudjuk, hogy sátáni figura volt, de még ma is elhangzik, hogy „bezzeg az ő idejében"... A háború utáni évtizedekben ugyanakkor gyönyörű történetek születtek a filmvásznon. Az olyan típusú, nemzetközi karriert is befutott mozik, mint a Szállnak a darvak vagy a Ballada a katonáról, nem élnének meg ma, ha ez a korszak nem lenne kiemelten fontos az orosz mentalitásban, hiszen akkor nem lenne mihez kapcsolódniuk.

– A szerelemről tértől és időtől függetlenül jól lehet mesélni.

– A Varsói melódiában engem éppen ez, egy emberi történet izgatott. Az első szerelem, a megismerkedés izgalma sosem kopik ki az emberből: engem az érdekelt, mi marad meg belőle, mi történik két emberrel, ha tíz meg húsz évvel később váratlanul újra találkoznak? Minden, amit ennek a két embernek együtt kellett volna megélnie, külön-külön történt meg velük. Fontos fordulópontokon nyilván gondoltak arra, hogy milyen lenne, ha most a másik is mellettük állna, de nem kapták meg ezt a lehetőséget az élettől. Egy elképzelt szerelmet kísértek egész életük során, aki nem változott a másikkal együtt.

Kerülő utak

– Eddig csak egyetlen kétszereplős darabban játszott.

– Már régen szerettem volna csinálni egy kamaradarabot, mert itt lehet szöszölni, gondolkodni, beszélgetni. Nincs annyi ember, hogy túlságosan szétszaladjanak az energiák, és bármikor fel lehet hívni a másikat egy-egy ötlettel. Közben színészként is folyamatosan teszteltem magamat a próbákon: hogy jól érzem-e magam ebben a darabban, hogy tényleg van-e közöm a történethez és így tovább. Sok-sok kérdésem volt, és jó érzés, hogy ezeket kényelmesen végig tudtuk gondolni közösen.

– Mondjon néhány kérdést, ami foglalkoztatta Helgával kapcsolatban!

– Az egyik ilyen, hogy mennyire mutatja a lány, hogy szerelmes. Viktor „egyszerűbb" lélek, sosem mutat mást, mint amilyen, mindig azt mondja, amit gondol. Helga viszont szereti a kerülő utakat, olyan nevelést kapott, ami szerint nem szabad kimutatni az érzelmeit közvetlenül. Közben persze haragszik magára, mert érzi, hogy ettől a fiútól el tudna gyengülni, de muszáj felvennie különböző álarcokat. Próbálgatnom kellett, hol az a határ, ahol Helga még nem ellenszenves, és látszik, hogy mennyire sebezhető, és ezért csinálja az egészet. Ráadásul itt két ideológia is összecsap: a győztes szovjet és a leigázott lengyel nép közti feszültség is megjelenik a kapcsolatukban.

Úgy érzem, hogy még adósa vagyok annak, hogy jobban kifejezzem Helga szerelmét a fiú iránt. Azt már tudom, hogyan fedi el az érzéseit, de mikor születik meg a szerelem?

– Helgának van még egy remek álarca: az erős akcentusa. Nagyon érdekesnek találtam, hogy miközben ez egy nagy odafigyelést igénylő színésztechnikai eszköz, idővel valami átbillen és a karakterről kezd mesélni a dolog.

– Örülök, ha így látta, ez volt a cél. A próbák elején felhívtam Törőcsik Marit, akitől megkérdeztem, hogy akcentussal beszélt-e az előadásban. Elmondta, hogy nem, ő megfordított, összekuszált szórenddel érzékeltette a lány másságát. Nekem újabb problémát jelentett, hogy bár a magyar fülnek a lengyel és az orosz akcentus között semmi különbség nincs, valójában alig hasonlítanak egymásra. Kerestem egy nálunk élő, magyarul kiválóan beszélő lengyel lányt, akitől komoly akcentusórákat vettem, és ő kíméletlenül javította a kiejtésemet, a hangsúlyokat. A legelső találkozásunkkor szinte a darabból idézett, amikor süteménnyel kínált – tudtam, hogy a legjobb helyen járok! (Nevet.) Amikor Radnai Annamária, a darab fordítója megnézte a próbánkat, elmondta, hogy jól működik az akcentus, mert ez is Helga kiszolgáltatottságát erősíti.

– A rendező szerepében egy harmadik színészkollégát, Kocsis Gergelyt találjuk.

– Nem nagyon állított le minket, elég korán „egyben mentünk". Úgy éreztük, hogy egyben kell látni a történetet, mert akkor lesz világos, hogy mihez képest történnek a dolgok. A kérdéseinkre, bizonytalanságainkra együtt találtunk válaszokat, így aztán nem is lehet világosan megmondani, hogy hol a határ színész és rendező között: közös munka volt, amit hárman hoztunk létre.

 Együtt tudunk repülni

– Helga a darab abszolút főszereplője, akit Viktor darabhosszat a tenyerén hordoz.

– Nagyon nehéz dolga van Bálintnak, és nagyon fontos az ő figyelme, jelenléte. Úgy érzem, hogy az ő energiáitól tudok nagyokat repülni, és erre kevesen lennének képesek. Ha ő nincs ott, az én játékom se ér sokat: ő olyan, mint egy fal, amire bármikor tudok támaszkodni.

– Mi az, amin még dolgozik a szerepével kapcsolatban?

– Úgy érzem, hogy még adósa vagyok annak, hogy jobban kifejezzem Helga szerelmét a fiú iránt. Azt már tudom, hogyan fedi el az érzéseit, de mikor születik meg a szerelem? Persze tudom, rögtön az elején, amikor Chopint hallgatnak a Zeneakadémián. Ez Helga zenéje, és ott van egy pillanat, amibe mindketten beleborzonganak – akkor indul el valami. És ahogy halad előre a történet, Helgának egyre kevesebb félelme lesz, egyre jobban bízik a fiúban. Azonban amikor már teljesen kinyílna, el kell válniuk egymástól. De itt már újabb kérdések jönnek: miért nem találkoztak tíz, aztán újabb tíz évig...