Magyar Radír - Major Eszter Anna: Aktus fehérben

Meztelenül fekszik mellettem. Én is meztelen vagyok. Megint így maradtunk, és megint kiszolgáltatottan várjuk, hogy visszatérjenek hozzánk, a fehérségbe, ahol sápadt testünk éppen csak elüt az ágytól, a faltól, a szekrényektől, és visszakapjuk emberi méltóságunk morzsáit.

Mindennaposak ezek a reggelek, és néha azon gondolkodom, vajon szándékosan a korai napfény keménységét választják-e színpadául nyomorultságunk tragikomédiájának? Mennyivel sejtelmesebb lenne mindez esti félhomályban – talán még normális, egészséges embereknek is tűnhetnénk, akik épp egy szerelmi légyott előtt vagy után pihegnek pucéran. Nézem magunkat – rézsút billentve fejemet, hogy hanyatt fekve belássam őt és magamat.

Két fiatal test, szinte átlátszóak, kék erek kusza térképei, a soványság és erőtlenség fura-szagos szarkofágjai vagyunk. A kíméletlen reggel elidőzik ezen a kitárulkozáson, és elidőzöm én is. Már sokadik reggel óta így megy ez: a vizit előtti mosdatás koedukált színterébe aktust álmodom, egy nővel, aki, mint én, csak nyaktól felfelé él. Az első reggelen, mikor együtt maradtunk, látványosan fixírozta a neont, de arcának és nyakának hirtelenpiros foltjaiból tudtam, érzi, ahogyan figyelem és tanulmányozom. Barna haja vállig ért, sápadt arcát szeplők vidámították, szája színtelen volt, nyaka finom vonalú, ahogyan apró teste is. Lapos hasán, combján és lábszárán a halvány izmok valaha volt, sportos éveket idéztek. Aztán, ahogy mind több reggelt töltöttünk együtt, így, ottfeledve, lassanként a szeme színét is megtudtam: barna volt, ahogy először rám emelte. Előbb szégyenlősen, aztán kíváncsian, később kacéran, most pedig, ahogy egyedül maradtunk, nyílt vágyakozással néz rám – és szeme zöldes színben játszik. Egyszerre kezdjük kutatni egymást a tekintetünkkel, bejárjuk a másik test minden látható és elképzelt szegletét, felszítjuk a felszíthatatlant, és érzékelést hazudunk. 

Ekkor eszembe jut az első. Tizenhét vagyok, anyám elmenőben, én pedig egy lusta szombatra készülök. Mikor már egyedül vagyok, kezemben Sartre-ral, kiülök a verandára, még látom anyám karcsú alakját eltűnni az utcasarkon. Elmerülök az egzisztencializmus útvesztőiben, mikor csengő hangja riaszt. Az ajtóban anyám kolléganője áll, fiatal, mégis asszonyos. Sokszor szoktam látni az utcán, mindig férfiak veszik körül, és ő úgy kacag, mint egy iskolás lány. Belép, és leteszi kabátját, ráérősen járkál körbe, csípője külön forog-ring karcsú derekától. Vízzel kínálom, ő meg szabadkozik, hogy azt hitte, anyám itthon van. De ha már így alakult, kicsit kifújja magát, ha nem gond. Kiülünk a teraszra, a nyári délután szinte elnyúlik közöttünk, irodalomról beszélünk, zenéről és szerelemről.

Nem, még nem voltam, nyögöm kínomban a kérdésre, hogy voltam-e már szerelmes, és érzem, ahogyan kiver a víz. Ő nevet, kacag, mint azokkal a férfiakkal az utcán, és rám kacsint, szeme villan, fogai úgy fehérlenek a rúzs alatt, mint anyám apró tengeri kagylói a nagyitól kapott vörös ládikában. Valami feszít belülről, már kint tudnám a nőt a lakásból – és kérném, ne menjen. Ő marad, leveti kardigánját, és olyan lustán dobja magát a székre, mint ahogyan a szomszéd macskája szokta nyárestéken birtokba venni a teraszunkat. Cseveg, mondja, kérdez, pillog, nyalogatja a száját, vizet kortyol, engem néz, keresztbe veti harisnyás lábát, meleg van, mondja, vizet kér még.

Mikor odanyújtom neki a poharat, megfogja a kezemet, ami az izzadságtól csúszkál a poháron. Lassan odahúzza magához, és tenyeremet rászorítja a mellére. Puha és meleg, a semmi anyag alatt lüktet a vére. A szívem a torkomban érzem, kevés a levegő, a nyári este hirtelen fullasztóan telepszik rám. A fáradt nap elfogy, mikor felém hajol és megcsókol.

A csók egyszerre hideg, ismeretlen és édes. Kezem öntudatlanul kezdi bejárni a testét: vállát, hátát, mellét, hasát. Kezemet irányítja, simítja magát vele, a délután pedig egyre melegebb, izzadtabb, nedvesebb, puhább és önzőbb.

Most a reggeli napfény kegyetlenebb, nem hagy titkokat és nem enged sejtéseket sem. A test, ami mellettem fekszik, törődött, sovány és mégis alig használt. Ahogyan bejárom szememmel, szinte erősnek érzem magam, és türelmetlennek. A melle alatt az anyajegy, a vállán a gyerekkori oltás hege, hasán egy vakbélműtét sikkes nyoma, combján régi égésnyom, egy kamaszkori motorozásból. Ismerni vélem minden zugát, illatát, titkát. A napfény átsüt rajtunk, átvilágítja az ereket, a sápadt bőrt, belénk lát és csupaszságunkban is lecsupaszít. Lehunyom a szemem, mert úgy érzem, összekeveredünk, egymásba gabalyodunk, vágyainkkal, egész sóvárgó valónkkal – mégis érintetlenül. Mintha hazaérnék.

Meztelenül fekszik mellettem. Én is meztelen vagyok. Körülöttünk a fehérség bántó és kiábrándító. Végre ránk nyitnak és kedélyes Jó reggelt!-tel megint elkezdődik egy nap: megmosdatnak, katétert cserélnek, felöltöztetnek, megforgatnak, ágyat húznak, gyógyszert adnak, megmasszíroznak minket. Mi mindebből nyaktól lefelé semmit sem érzünk. Egymást nézzük.

Cikkünket a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.