Radír

2018.02.22. 08:00

Magyar Radír - Lipták Ildikó: Mentőcsónak


 

 


Az egész akkor kezdődött, amikor Krétán nyaraltunk. Nem. Egy picivel korábban, még az indulás előtt. Sokszor repültünk már, de azért eszünkbe jutott, hátha amiatt szorong. Vannak azok a hülye filmek a tévében a légi katasztrófákról, bár, remélem, ő nem szokott ilyeneket nézni, mert a férjem megcsinálta a készüléken, hogy a gyerek csak a neki való csatornákat tudja elérni. Mi esténként bekapcsoljuk a hírekre meg a Fókuszra, mert jó, ha az ember képben van, de azokra ő úgysem figyel oda, meg amúgy sem értené. Nem úgy értem, mert éppenséggel nagyon okos, szoktak is a férjemmel viccelődni a barátai, hogy kire ütött ez a gyerek. A természetfilmekért odavan. Alig tanult meg olvasni, de kibetűz mindent, ami érdekli.

Szóval az indulás előtt még csak a szótlanság volt probléma, de nem bántuk, mert előző évben, amikor Korzikára mentünk, az idegeimre ment, hogy folyamatosan járt a szája. Mindent tudni akart: milyen állatok meg növények lesznek, meg milyen ott az éghajlat. Éghajlat! Ilyen szavakat használt nagycsoportos korában.

Amikor megérkeztünk Krétára, a repülőtérről bevittek minket a szállodába, s ahogy meglátta a tengert, elkezdett nyüszíteni. Nem sírni, hanem szó szerint nyüszíteni. Elég halkan csinálta, de néhány embernek feltűnt, és mondhatom, nagyon kínos volt. Azt hittem, csak butáskodik, kértem, hogy hagyja abba, de folytatta. Míg én bejelentkeztem, a férjem felment vele a szobánkba. Amikor kisebb volt, néhányszor kénytelenek voltunk beállítani a hideg zuhany alá, az sok mindent megold. Negyven fok volt, egyetértettem a párommal, hogy tán a hőség sokkolta a gyereket.

Mire fölmentem, minden rendben volt: teljes csöndben, törülközőbe csavarva ült a kanapén. Nagyon szép volt a szobánk, vagyis inkább lakosztálynak mondanám, épp a tengerre nézett az ablak, sőt, egy hatalmas balkon is volt. Mondom neki, gyere, nézd, milyen gyönyörű itt! Hú, micsoda hajó úszik ott a távolban! És akkor kezdte elölről az egészet. Megint az a rémes nyüszítés. Akkor hallottam ilyet, amikor gyerekkoromban megdöglött az anyakutyánk, és ott maradtak árván a kicsik. Azoknak volt ilyen hangjuk. Az apját majd szétvetette a méreg, mondta is, ha nem hagyja abba, kivágja az ablakon. Mi bajod a tengerrel, tavaly még olyan nagy barátságban voltatok, ki se tudtunk szedni a vízből! Igaza volt, még a medúzacsípés sem viselte meg.

Egy idő után elfáradt, és elaludt, én meg javasoltam a férjemnek, inkább vacsorázzunk nélküle, talán lenyugszik, ha jól kipiheni magát.

Azt reméltük, másnaptól minden rendben lesz, de a reggelijét csak turkálta, alig evett valamit. Más helyeken mindig ette azokat a jó kis tengeri herkentyűket, kipróbálta az összes különlegességet, itt meg elvett egy kis müzlit, aztán csókolom. Láttam, ahogy az apjában megy föl a pumpa, mert nem kis pénz volt a teljes ellátás, de én mondtam, hogy adjunk neki egy kis időt, hátha olyan szépen megoldódik ez is, mint a tegnapi hiszti.

Az volt a legérdekesebb, hogy továbbra sem nagyon beszélt.

Délelőtt ki akartunk menni a tengerpartra, de tán mondanom sem kell, erről szó sem lehetett. Arra gondoltam, esetleg bujkál benne valami, hiszen a gyerekek elég jól megérzik, ha betegek lesznek, csak nem tudják még elmondani, mi gyötri őket. A férjemnek már otthon befizettünk egy búvárkodást, mondtam, menjen, csinálja meg, én meg kettesben maradtam a kicsivel a szobában. Kifeküdtem a teraszra, hogy azért szerezzek egy kis színt, ha már ott vagyunk, ő meg bent játszott a tableten. Vagyis azt hittem, játszik, mert amikor bementem, és megnéztem, mit csinál, úgy tett. Aztán kezdett gyanús lenni, hogy ha arra járok, mintha mindig gyorsan képernyőt váltana. Na, gondoltam magamban, milyen kis rafinált; az idősebb gyerekeikről szokták mesélni a kollégáim, hogy gyorsan elrejtik a gépen, amit nem akarnak megmutatni. És akkor mondtam a férjemnek, amikor visszajött, hogy gyanús nekem a gyerek, ő meg kicsalta tőle a gépet, mintha csak meg akarna nézni valamit, és visszakereste, mivel foglalkozott egész délelőtt.

Na, és akkor mutatta a párom, hogy olyan oldalakat keresett föl, amelyeken azt mutogatják, hol hány menekült esett meg veszett a tengerbe. Mondom, nagyszerű, nem elég otthon ezeket a marhaságokat hallani, még a szabadságunkon is ezzel foglalkozzunk? Látom, hogy Krétáról is vannak köztük ilyen hírek, és nyugtatom a gyereket: nem kell félni, itt biztonságban vagyunk, nem jönnek ide azok a csúnya emberek. És akkor megint kezdte a nyüszítést. Akkor már tényleg azt hittem, meghibbant a gyerekem, mi a fenét fogunk így csinálni kéthéten keresztül?

Az apjának eszébe jutott, hogyan lehetne megmenteni a nyaralást: mondta neki, ha szépen abbahagyja, megkapja azt a legót, amit korábban kért. Épp a nyáron jött ki egy nagy luxushajós játék, van rajta minden, ami csak létezhet egy ilyen tengerjárón. Meg is vettük, ott a sétányon.

Több órán át építette, nem evett, nem ivott, míg kész nem lett. Este végre lejött velünk a szálloda medencéjéhez. Mindketten úgy láttuk, hogy sokkal nyugodtabban viselkedett. Aztán egyszer csak bement azzal az ürüggyel, hogy mosdóba kell mennie. A szobakártyát is vitte, mi meg mosolyogtunk, hogy lám, a nagydolgát ő sem tudja nyilvános helyen végezni. Egy idő után sokalltam, hogy túl soká van távol, utánamentem hát, de nem találtam sehol. Riasztottuk a személyzetet, és valaki mondta, hogy a tengerpart felé vezető ajtón látták kimenni. Futottunk utána, de akkor már nemcsak ketten, hanem vagy tízen is őt keresték. Amikor valaki kiáltott, hogy megtalálta, először nem akartak odaengedni, de én kitéptem magam a kezükből, s odarohantam. Kiderült, hogy nem is lett baja, kimászott egy sziklára, ott ücsörgött. Utánamentünk, s láttuk, hogy az új játék hajót, meg külön az összes mentőcsónakot, mind bedobálta a vízbe. Ahogy odaértünk, néhányat még láttunk a felszínen, de a legtöbbet már elnyelte a tenger.

Le voltunk döbbenve, az apja meg, azt hittem, szétrobban. Majdnem megtépte ott, mindenki előtt, de türtőztette magát, míg felértünk a szobába. Nem volt olyan durva vele, mint amit érdemelt volna, viszont az egész nagyon fura volt, mert tehettünk vagy mondhattunk bármit, továbbra sem beszélt, de ami ijesztőbb, hogy még csak nem is sírt.

Én még életemben nem vártam így, hogy véget érjen egy nyaralás!

Főleg, hogy az evéssel továbbra is gondok voltak, s vannak azóta is. Nem hajlandó meg-

enni semmi normálisat. Nagy néha egy kis gyümölcs, müzli, krumpli minden nélkül.

Itthon elmentünk a gyerekorvoshoz, de ő se nagyon tudott mit mondani. Vagyis csak annyit, hogy menjünk pszichológushoz, mert a gyereknek nem szervi baja van.

A párom kiakadt. Azt mondja, ezek is minek vannak, ha egy ilyen sima ügyet nem tudnak megoldani. Elment az étvágya, és kész. Ha kapna két-három étvágygerjesztő injekciót, hamar eszébe jutna, hogy kell viselkedni.

Most tehát szakembert keresünk, aki hajlandó együttműködni velünk annak érdekében, hogy ne kelljen tovább ezzel vesződnünk. Egy a lényeg: egyen végre a gyerek!


Grafika: Kustán Roland

A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!