Magyar Radír - Ligeti Eliza: Morzsákból az élet

A szoba hajnali árnyai között három kisgyermek aludt. Egy nagyobbacska lány üldögélt az ágyak mellett, hallgatta a halk lélegzetek bájos ritmusát, mint három kicsi kígyó, dallamuk úgy siklott, hol egybefonódott, hol különvált a csöndtől, akaratlanul ritmussá csiszolódva a lány elméjében. Lassan dobolni kezdett ujjaival a lábán, alig hallhatóan, nehogy a kicsik felébredjenek, új dallamot komponálva az apró álmokba, míg képzelete átemelte a határtalanba, először eltűnt az ágyvég, aztán a szoba fala, el a valóságos terek, s elméje magára húzta legszebbik álmát. Álmában zeneszerzőnek képzelte magát, a legjobbnak az országban, mit az országban, a földön, komponistának, aki pici fekete gyöngyökből a kottafüzet karcsú vonalai között művészeknek szab irányt, apró hangjegyekből szabályokat alkot, amikből dallamok nyílnak, s a dallamokból muzsikák. Állítólag volt tehetsége a zeneíráshoz.

Aranyka lassan megmozdította elzsibbadt lábait. Voltaképpen neki most nem is szabadna álmodozni, nem, neki most a valóságról kellene elmélkedni, összeszedetten, mérlegelve minden szavát, ahogy anyja kitanította, a valóságról, mely napok óta, éjszakáról éjszakára nyomasztotta, mert súlyos feladat várt rá: neki ma meg kell jelennie valamilyen ismeretlen bíráló előtt, aki majd róla meg az anyjáról sorsdöntő döntést fog hozni.

Élénken emlékezett a pillanatra, mikor anyja kibontotta a gépelt betűkkel címzett levelet, és felolvastatta azt az unokabátyjával. Emlékezett arra, ahogy megeredtek a szavak az ő édesanyjából, s mint valami ősi mágikus ráolvasás, úgy tapadtak fel a válogatott átkok a szoba minden falára, felültek a függönyökre, rátelepedtek az óramutató másodperceinek dallamára, és Aranyka nem bírta elfordítani a fejét, megbabonázva bámulta az anyját, aki, mint egy dühös királyasszony, egymagában igazságot tett, ott, abban a percben, a kicsi konyha ajtajában állva. A lány azt gondolta, ennek a bírónak, akárki legyen is, meg lett pecsételve a sorsa, ilyen bűbájos ráolvasást lehetetlen túlélni. Anyjáról sokan azt tartották, szemmel tud verni, rontást tud kötni, Aranyka megszokta, hogy tartanak tőle, s ez biztonságot jelentett neki is a mindennapokban.

Egyébként is, mindig biztonságos távolban éltek minden olyan helyzettől, ami a családra bajt hozhatott volna. Nem vétették észre magukat, rendben tartott kis otthonuk mindig volt, igaz, egyre gyakrabban költöztek egyik helyről a másikra, de senki nem mondhatta rájuk, hogy rendezetlenül öltöznének, vagy ne lenne tisztaság körülöttük. Az embereknek általában ennyi elég volt ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb ideig tudomásul vegyék a jelenlétüket.

Aranyka belenézett a kitárt ablak üvegébe. Tizenhatéves-forma szemeiben ült valami különös, megfejtetlen titok. Talán az íve formázódott olyan szépen az arcába, mintha angyal ült volna modellt ismeretlen szobrászművésznek, vagy az az ibolyaszín szempár, ami egyes-egyedül megkülönböztette anyjától, akit gyakran a nővérének néztek, nem lehetett eldönteni, de szépséges titok volt, akárhonnan nézzük is. Aranyka néha attól tartott, anyja kiolvassa a szeméből, hogy ő lopva arról álmodik, zeneszerző lesz. Ezért hajnalonta, amíg a kicsik aludtak, vizsgálgatta a tükörnek is bevált üvegben, látszanak-e árulkodó jelek az arcán, bármi, ami elárulná, hogy ő zeneóráról zeneórára él az iskolában, a közöttük lévő többi tennivaló csak kényszerből érdekelte, és akármilyen napon hajlandó volt hiányozni az iskolából, csak azon a két napon nem, amikor zeneóra volt.

Anyjával persze egyáltalán nem volt könnyű megértetni, hogy az öt napból két napon miért akar ő iskolába járni. Az anyja szemében ez már lázadás volt, íratlan szabályok ellen. Ám egyszer, valamelyik iskolában kifogtak egy szigorú igazgatót, akitől még anyja is megrettent, mert oly nagy hatalmat tudott felmutatni, s az eset után elég volt annyit mondania, azokon a napokon az igazgató is tanít, ezért nem hiányozhat az órákról. S bár anyja ilyenkor hosszan vizsgálgatta a lánya tekintetét, mintha csak hazugság jeleit keresné benne, Aranykának szeme sem rebbent, még csak le sem sütötte, s rendre átment a vizsgálatokon. S bár szégyellte, hogy meglopja a családját azzal a két nappal, amikor iskolába megy, így történhetett, hogy hetente kétszer mégiscsak zeneórára járt. 

Aranyka szemébe világított a napsugár. Felidézte magában anyja szavait: nem beszélsz, csak akkor szólj, ha bólintok, és jól jegyezd meg, visszaküldenének minket, vissza a hegyekbe, de te, Aranyka, te már nem odavaló vagy. Mi köze lenne a testvéreidnek ahhoz a vidékhez, hát nem jobb nekünk itt, se hó, se medve, se hideg hegyek nincsenek. Még a lélegzetedre is figyelj, mert itt most hibát akarnak találni bennünk. Megkérdezem a szomszédokat, miféle ez a hivatalnok, aki azzal riogat, hogy megbüntet bennünket, elveszi a gyerekeimet, ha te nem jársz iskolába, jaj, minek is költöztünk ide, tudtam, már az első napon, amikor összetört kezemben a korsó, minden ok nélkül, magától, érted ezt, lányom? És Aranyka értette. Átérezte anyja vívódását, s bár tartott bűbájos erejétől, szívből szerette őt, szerette a féltestvéreit, a nevelőapját, az öregszüleit, dehogy akart ő semmi rosszat a családjának. Lassan bánni kezdte azt a heti két napot.

A kelő nap erejével együtt nőni kezdett benne is az indulat. Az a fajta indulat, amit csak akkor érzett, mikor elérkezett az első nap, és be kellett sétálni az új iskolák új osztálytermeibe, ahol már várták őt az új osztálytársak, kíváncsian és izgatottan. S hiába volt tiszta, rendes ruhája, szépen font haja, hiába az illedelmes köszönés, mindig két fejjel kilógott a legmagasabb osztálytársához képest is a tornasorból. Komoly munka lett volna megváltoztatni a gúnyosan méregető szempárokat, többnyire nem is sikerült, mert nem töltött elég időt ahhoz egyik iskolában sem. Ő nem tehetett arról, hogy még csak hatodik osztályos volt. Soha rossz jegy miatt meg nem bukott az iskolában, az osztályokat rendre kijárta, igaz, mindenféle nyári vizsgák árán, egyszerűen 10 évesen kezdett iskolába járni. Anyja azt mondta, ez így helyes. S ha anyja azt mondta, akkor az úgy is volt helyes. Volt feladata, komoly megbízatása, valakinek vigyázni kellett a kicsikre, amíg a család dolgozott, hogy megéljenek. A munkamegosztást Aranyka rendben való dolognak találta. Talán ezért sem jutott idő a barátkozásra. És egyébként is túl gyakran költöztek, évente ötször-hatszor, váltakozó ritmusban.

Most itt vannak, lassan három hónapja, ezen a helyen. Csöndes helynek tűnt. Amíg meg nem érkezett az a levél.

Anyja áldotta szülei bölcsességét, akik azt mondták, mindig kell vinni apró ajándékokat a szomszédoknak, legalább kétszer-háromszor, hogy emlékezzenek rájuk, s ha bármi baj adódna, legyen kihez fordulni. Ha ilyen gyakran költözik a család, nincs idő sokakkal ismerkedni, de egy-két informátor mindig jól jöhet.

Így adódott, hogy Aranyka édesanyja nyugodtan átsétálhatott a vízimalomban élő ravasz képű szomszéd emberhez, hogy megtudja, miféle is az a hivatalnok, aki előtt jelenésük lesz. A szomszéd pedig elmondta, hogy miféle, hogy az ő kutyáit hogyan vitette el, őtet magát meg hogyan bírságolta meg könyörtelenül és igaztalanul, tönkretéve a renoméját egy életre a szomszédok előtt. Elmondta még, hogy kikkel történt hasonló eset, hogy nem menekül senki, aki annak a bestiának a karmai közé kerül.

Aranyka álmatlan éjszakáin maga elé képzelte a bestiát. Könyörtelennek tartotta, már amiatt is, hogy több mint egy hetet váratta őket a meghallgatással. Azóta nem tud aludni, forgolódik hajnalig. Nehéz teher ült a vállára, mikor anyja elmondta, hogy őt kifejezetten kötelezték a vallomástételre. Megfogadta, hogy ha már mennie kell, átnéz a hivatalnokon, aki bántani akarja őket, és nem válaszol semmire, boszorkányos lesz, mint anyja szokott, ha valakit meg akar félemlíteni. Elvégre őmiatta van ez az egész. A reggelihez hozzá sem nyúlt. Szeme sarkából látta, hogy a felnőttek asztalán sem fogy a tálról semmi. Anyja meghagyta, hogy a szép ruhái közül válasszon, haját fonatba fogja, és erősítse meg magát, mert hamarosan útnak indulnak. A tárgyalásra.

A hivatalnok irodája az emeleten várt rájuk. Mintha labirintus lett volna az egész épület, a folyosón beszélgető emberektől kellett segítséget kérniük. A hivatalnok emberei lehettek. Fegyelmezetten, szigorú hanggal mutatták az irányt. A folyosó sötét volt. Minden olyan súlyosnak tűnt hirtelen. Végül megérkeztek az ajtó elé. Aranyka anyjára nézett, aki már harci díszbe öltözött nagyasszonnyá vált, lányára pillantott és erőteljesen bekopogtatott.

Rövid, határozott válaszként hangzott, hogy szabad. Nem maradt más út előttük, elöl anyja, mögötte Aranyka belépett a tárgyalóba. Délcegen, amennyire nő délceg tud lenni, ha ilyenféle csatákba kell vonulnia, mindenre elszántan, mint a tigris, kit ellenfél sebzett meg, s már erőn felül kell küzdeni ellene.

Aranyka dühösen megdöbbent. Hiszen ez a hivatalnok egy nő. Egy nagyon fiatal nő. Hát milyen világ ez! Korra, talán mint az ő anyja. Ő lenne a kegyetlenül szigorú ember, aki a vízimolnár kutyáit megölette, aki azt forralja, hogy visszaküldi őket? Aki miatt egy hete nem alszik egy szemhunyást sem? Ezt még ő maga is szemmel fogja verni, nem kell ide az anyja ereje.

A hivatalnok minden mozdulatukat figyelte. Hallotta lélegzetük feszes ritmusát, látta bennük az elszánt keménységet. Hellyel kínálta őket. A hivatalnok rendelkezésére állt már minden adat ahhoz, hogy ügyükben megalapozott, szigorú döntést hozzon. A család úgy települt át egy másik országból, de az elmúlt évek során soha, sehol nem létesítettek lakóhelyet. Az anya fiatalon szült, a gyermek az anyja nevét viseli, apja ismeretlen, nevelőapja és három kisebb testvére van, a lány életkora alapján már rég középiskolás lehetne, de még csak hatodik osztályba jár, két hónap alatt 124 óra igazolatlan iskolai hiányzást gyűjtött össze, most éppen az ő településének iskolájában. Azt is tudta, hogy a család sokat dolgozik, megélnek belőle. Csakhogy itt és most, az addigi békés láthatatlanságból egyszerre láthatóvá váltak.

A hivatalnok a feljelentés adatai alapján kíváncsi lett a két Arankára. Az iratokból kirajzolódtak a súlyos terhek, amiket ez a két ember már jó ideje cipel. S ahogy beléptek az irodájába, a nagyobbik Aranka mindenre elszántan, a kisebbik dacosan és kialvatlan szemekkel, már tudta, addig nem engedi el őket, amíg nem tud előkaparni a történetükből valami mellettük szóló érvet.

Aranyka a Vacsoracsillagot nézte az égen. A csöndben halk ciripeléssel babrált valahol egy bogár, de Aranyka nem tudott a dallamára figyelni. A délelőtt történteken gondolkodott. Anyját életében először látta tehetetlennek. Jóformán belefagytak a szavak, ahogy a hivatalnok megállította a szóáradatát, amikor éppen azt akarta ecsetelni, hogy a lánya nyolc évig milyen nagy beteg volt, bár erről minden papírja odahaza maradt, s amúgy is, mit kezdenének itt azokkal a papírokkal, azok más nyelven voltak megírva, s hogy őtőle még soha senki nem kérte igazolni a lánya betegségét, elég volt az ő becsületszava, sem azt, hol van Aranyka iskolaidőben. Dolga van. 

Aranyka látta a villanást a hivatalnok szemében, és látta az anyja is, és Aranyka látta, ahogy anyja megértette, most jobban teszi, ha csendben marad. A hivatalnok egyébként sem beszélt sokat. Inkább csak kérdezett. De nem azon a félelmetes nyelvezeten, amivel a tárgyalást megnyitotta, hanem apró, egyszerű kérdésekkel, hogy van-e Aranykának kedvenc tantárgya az iskolában, vannak-e barátai, mit szeret az életében, s Aranyka maga is meglepődött azon, hogy egyre bátrabban mondogatta a válaszokat az idegennek. Csak amikor azon kellett elgondolkodnia, hogy a családi tradíció folytatása mellett vajon jutnak-e neki saját álmok, saját célok, amikért küzdhet majd a saját életében, hosszan hallgatott, mint akinek hirtelen semmiféle hang nem jut az eszébe. És ibolyaszemében lassan, nagyon lassan összegyűlt egy könnycsepp. Még látta a hivatalnok tekintetét, mielőtt csöndben szétmorzsolta volna a pillantásaival. Nehogy az édesanyja észrevegye.

A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.