Magyar radír - Lappints Levente: A terrorista

Szabó Mátyás nagy halom fénykép és hivatalos papír között ült a szobájában. A konyhából beszűrődött a Kossuth rádió hírműsora, de nem figyelt a napi eseményekre. Egy régi fényképet tartott a kezében, azt bámulta. Tipikus, beállított, idilli családi kép. Rajta a még kiskorú fia és lánya meg a felesége. A volt felesége.

Szabó Mátyás ötvenes éveinek elején járt. Élettörténete nem sokban különbözött az átlagnak mondott magyar középosztálybeliekétől. Budapesten született. Egy öccse volt, aki Belgiumban telepedett le. Évek óta nem találkozott vele.

Mátyás felnőtt a szokásos élmények, traumák és szexuális ügyetlenkedések közepette. Leérettségizett, egyetemre ment, elkallódott. Összeszedte magát és lediplomázott, miközben megismerte a későbbi feleségét, Júliát. Amikor a szülei meghaltak, sírt. Amikor a fia született, rettenetesen büszke volt. A fiút Mártonnak keresztelték. A férfi egy nagy cégnél talált állást, ami megfojtotta bár a kreativitását, a biztos jövedelem mégis fontosabbnak bizonyult, amikor kiderült, útban a második gyermek. Miután Nóra megszületett, felvették a kapható támogatásokat, no meg egy jókora hitelt, és építkezni kezdtek a városon kívül. Rengeteget dolgozott, csak aludni járt haza. Ekkor kezdődött az a hosszadalmas folyamat, melynek során feleségével teljesen elhidegültek egymástól, és válás lett a vége. Neki már közben is voltak kisebb kalandjai. Azt, hogy Júlia félrelépett-e, soha nem akarta megtudni. Mindenesetre a válás után két évvel az asszony újra férjhez ment egy biztos egzisztenciájú, nála idősebb férfihez, aki jó nevelőapának bizonyult.

Mindenről lemondott a család javára, és visszaköltözött a városba. Marci, akit a legrosszabb korban, kamaszként ért a családi trauma, sohasem bocsátott meg neki. Fájt, de elfogadta, és próbált túllépni fia epés megjegyzésein. Talán túlságosan is engedékeny volt vele, ezért Marci rossz társaságba keveredett, és fiatalkori alkoholizmusának hatására pár kisebb vétség formájában a rendőrséggel is meggyűlt a baja. Amikor a fiú élete egyenesbe jött, és barátnőjével gyermeket vállaltak, a volt feleségétől tudta meg az örömhírt.

Nóra sokkal jobban ragaszkodott hozzá. Apás lány volt. Példás eredményekkel végezte a gimnáziumot, és az egyetemen is remekül teljesített. Sokszor kereste fel őszülő édesapját. Fájt volna kimondania, de őt jobban szerette a fiánál.

Mátyás az utóbbi időben egyre szorosabb viszonyt folytatott egy kolléganőjével, Viktóriával. Viktória szintén elvált volt, két nagykorú fiú édesanyja. Egyedül élt. Nem volt szép, viszont végtelenül kedves és gondoskodó. Egy karácsonyi céges buli alkalmával gabalyodtak össze. Úgy tűnt, a nő sokat ivott, de Mátyás tudta, hogy sohasem fogyaszt alkoholt, ezért biztos volt benne, hogy előre eltervelte az egészet. Nem bánta. Jó volt újra tartozni valakihez. Azt fontolgatták, összeköltöznek. Viktória még arra is rá tudta venni, hogy hagyjon fel a barátaival való esti sörözésekkel, és próbáljon meg leszokni a dohányzásról.

Mivel az utóbbi időben enyhe szúrást érzett a gyomortájékáról, a nő rábeszélte, hogy vizsgáltassa ki magát. Önként soha nem ment volna el. Utálta az orvosokat.

A diagnózis ott feküdt az asztalon. Hasnyálmirigyrák. Talán ha fél éve van hátra, mondta az orvos. Rendezzen el mindent, amit csak tud… Megpróbálhatjuk az operációt, de…

Cigarettára gyújtott, és elmerengve nézegette a képet. Beszélnie kell Viktóriával. Szakít vele. Nem kívánhatja tőle, hogy egy haldoklót ápolgasson. Keressen magának mást. Még megteheti. Már nyúlt volna a telefonért, mikor elgyengült… Nem, előtte látnia kell Nórát. Ő mindig olyan sok erőt ad neki. Hívta. Nem vette fel… Elgondolkozott… Kisétált a konyhába, és feltett főni egy adag kávét.

„Miután a délkeleti határvidéken tegnap eldördültek az első lövések, a belügyminiszter biztonsági szempontból az azonnali mozgósítás mellett döntött."

Riadtan kapta fel a fejét. Az elmúlt huszonnégy órában olyannyira megfeledkezett akülvilág eseményeiről, hogy még a határvidéken kialakult egyre kényesebb helyzetről se tájékozódott. Állítólag a kerítést ostromló migránstömeg közé fegyveresek vegyültek, és csak idő kérdése a hadiállapot… Senki nem hitte el. Nem akarta elhinni… Hát mégis igaz. De hiszen! Kapkodva tárcsázta Marcit.

– Szia! Én vagyok. Hallottad? Ez azt jelenti?

– Igen, apa. Azt. A munkahelyen már szóltak, hogy valószínűleg mindannyian vonulunk le a határhoz. A katasztrófavédelem jelenlétére szükség van.

– Te atyaúristen…

– Hmm... igen…

– …Őőő... a kicsi hogy van?

– Jól, apa… majd beszélünk. Szia.

– Marci!… Szia…

Alig tette le a telefonját, az egyből csörögni kezdett. Riadtan kapott utána. Júlia kereste.

– Mátyás! Mátyás… – zokogta a telefonba.

– Tudom, Julcsi – erőltetett nyugalmat a hangjára –, de majd kitalálunk valamit!

– Neeem! Nóra!…

Nézte a lánya véraláfutásos arcát, és nem tudta, mit mondjon. Mardosta a bűntudat. Nóra egy menekültszálláson végzett önkéntes munkát, és bár mindig is féltette a helyzettől, tiltani mégse akarta. A délután folyamán három tizenéves menedékkérő megverte és megerőszakolta a zuhanyzóban. Késsel fenyegették, így az ő kicsi lánya szótlanul tűrte, ahogy mind a hárman megbecstelenítik. Elfordította az arcát, amikor érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Nem tudott megszólalni. Csak fogta a lány sebes kezét, és azt nézte. Mint mikor először esett el biciklivel, és lehorzsolta róla a bőrt… A csendet Júlia és a férjének érkezése törte meg. Az asszony a lányára borult, és zokogott. A mostohaapa zavarában nem tudott mit tenni, csak állt ott szerencsétlenül. Mátyás hirtelen éles, szúró fájdalmat érzett a gyomrában. Mintha erre a jelre várt volna a teste, felugrott és kiviharzott a kórteremből. Még a kocsiban tárcsázta egy ismerőse telefonszámát, akit valami épületát-

adón ismert meg. Tudta, hogy egy nemzetközi emberjogi szervezet magyarországiképviselője. Találkozót kért. A férfi vonakodva bár, de igent mondott. Ezután egy építészeti magazinnál dolgozó volt kollégáját hívta. Még a délután folyamán mindkettőjükkel találkozott.

Nem volt egyszerű, de elintézte. Ott állt a határon az aktivisták között, kezében egy fehér galambbal. Tulajdonképpen mindenkinek szimpatikus volt a szervezetnél az ötlete, de az elmúlt napok eseményei miatt érezhető volt a félelem és a feszültség azok között is, akik a bevándorlók pártját fogták. Egyszerre elengedni száz fehér galambot. Szép bibliai üzenet. A katonákon látszott, hogy a pokolba kívánják őket, de a parancs szerint fegyverrel a vállukon közrefogták a társaságot. Délben kell a magasba röptetni a madarakat. Tíz perc volt délig. Nem is olyan messze tőlük, pár száz méterre állt az újságíróknak kialakított tábor. Itt jóval nagyobb volt a nyüzsgés. Jöttek-mentek a külföldi és hazai újságírók, haditudósítók. Mindegyikük nyakában ott lógott egy kis kártya. Néhányan közelebb jöttek, és a békepárti megmozdulást kezdték filmezni. Egy óvatlan pillanatban, mikor a két, őrzésükre kirendelt katona nem figyelt, kilépett a sorból, és a tudósítók közé indult. A galambot elrejtette a kabátja alá, közben előhúzta a nyakába akasztott Press feliratú kártyát. Senki nemkérdezett tőle semmit. Ment. Iszonyúan szúrt a gyomra, és imádkozni kezdett magában, hogy elérhesse célját. 

Odaért a sajtóövezetbe. Itt pár napja még egy ajtón lehetett kimenni riportotkészíteni, ám ezt az ajtót most lelakatolták. De fegyveres nem őrizte. Erre is készült. Kabátja ujjából kis méretű erővágót csúsztatott a tenyerébe, míg másik kezével a zsebéből egy fényképezőgépet vett elő. A homlokával a kerítésnek nyomta a gépet. A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy a kerítésen kívül gyülekező tömeget fényképezi. A tömeg lassan közeledett feléjük, látszólag békésen és kíváncsian vizslatva a fehér galambosok csoportját. Rettenetes fájdalmat érzett. Majdnem kiesett a kezéből az erővágó, és elborította a hideg verejték. – A fájdalom adjon erőt! – mormolta magában, és kezének görcsös szorításával elvágta a lakat nyelvét. Szerencséje volt. A tömeg addigra a közelébe ért, és izgatott beszélgetésükelnyomta az elpattanó vas zaját. Mély levegőt vett, kinyitotta az ajtót, aztán határozott léptekkel a bevándorlók felé indult. Néhányan észrevették a kerítés túloldaláról, és kiáltozni kezdtek. A katonák is felfigyeltek rá, és keresetlen szavakkíséretében szólították fel a visszatérésre. Az emberjogi aktivisták meglepetten nézték, ahogy a döbbent tömeg szétnyílik előtte, és ő magasban tartva kezében a fehér galambot az embertenger közepére lépdel.

Valahol a távolban egy harang delet ütött. És ő az égnek bocsátotta a békeszimbólumát. A kerítésnél várakozók azt hitték, ez a jel, így mindenki a magasba engedte a madarakat. Több ezer szempár követte a béke örök szimbólumainak szárnyalását a kerítésen innen és túl… Így senki sem láthatta, ahogy Szabó Mátyás hosszú kabátját a földre vetette, és meghúzta a testére szerelt pokolgép biztosítózsinórját.

A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.