Radír

2018.01.11. 08:00

Magyar Radír 2016 - Kövesi Péter: Rántotta hét tojásból

Ágnes hét tojást üt fel. Egyesével, a pohár szélén, nehogy rossz keveredjen közéjük, úgy csorgatja át őket a mélytányérba, ahol villával megkeveri. Nézi, hogy olvad egybe a sárgája, hét, addig külön életet élt, apró napocska egyetlen, alaktalan masszává, majd a kocsonyásan megrezdülő fehérjékkel a szokásos, habos masszává. A sóval csínján bánik, tudja, hogy az egyik öreg majdnem sótlanul, a másik sósan szereti. Majd utánasózza, a saját szájíze szerint, hiába mondaná neki, sokadjára, hogy nem szabadna a vérnyomása miatt. Kolbász most nem fog kerülni bele, éppen nincs itthon, legfeljebb egy kis tejfel, úgy könnyebb lesz, és mindketten megeszik. Egy kis hagyma mehet, magának is így csinálja otthon, az aranybarnára pirult kockákra borítja rá a habosra vert tojásokat. Most éppen hetet – négyet az egyiknek, hármat a másiknak, ennyit bírnak megenni reggelire. Mivel balkezes, a villa jobbról balra, az óramutató járásával ellentétesen rója a követhetetlenül gyors köröket. Ha most lefényképeznék, a kézfej helyén is csak egy elmosódott massza látszana. Counterclockwise, ahogy az angol mondja, emlékszik rá még a középiskolából, pedig jaj, de régen volt az! Amilyen praktikusak ezek az angolok, egyetlen szóval mondják, amit mi hárommal, csak négy szótag, még ha kicsit döcögős is kiejteni. A rossz irányba, ahogy a mindenféle ezoterikus dolgokban jártas lánya annyiszor elmondta: ha így keverjük, negatív energia keletkezik, ezért fordítva, mindig az óramutató járása szerint kell, hogy az étel pozitív energiával töltődjön fel. Attól gyógyító hatású lesz, és segíti a pozitív gondolkodást. Ágnes hiszi is, meg nem is, de a keze egyszerűen nem áll rá a sete mozdulatra. A feketére égett serpenyőben mangalicazsír serceg, épp csak annyi, hogy ne kapja oda a tojás alját. Drágább, de egészségesebb, és miért ne, ha telik rá a nyugdíjukból. Beleönti a tojást, és ugyanúgy, jobbról balra kavargatja, amíg el nem éri az ideális, nem túl lágy, de nem is túl kemény állagot.


Amikor a rántotta illata, rejtélyes kacskaringókat leírva, kikerülve a konyhaablakon becsorgó, eső utáni súlyos, ázott földszagot, már a nappalinál tart, beszól a reggeli műsort bámuló, fiatalabb öregembernek: „Albert bácsi, tessék jönni reggelizni!" Majd végigmegy a konyhából nyíló másik, hosszabb folyosón és a másik Albertet is a konyhába hívja: „Papa, jöjjön reggelizni, mert kihűl a rántotta!" Utóbbit valamivel hangosabban, tudja, hogy az idősebb Albert kicsit nagy szót hall.

A ház úgy épült annak idején, hogy a konyha és a nappali között egyetlen előszoba volt, de ahogy telt az idő, az akkori család úgy vélte, jobb, ha a szülőket – a gyerekek nagyszüleit – is ide költöztetik, ezért új házrészt toldottak a régihez, és mivel egy konyha is elegendő volt, hosszú folyosóval kötötték össze az öregek és a fiatalok lakrészét. De ez régen volt, és minden annyira más, mintha nem is a mostani család lett volna. Bizonyos értelemben valóban nem is az volt.

Az idősebb Albert, most jóval kilencven fölött, katonatiszt volt. Snájdig fiatalember, ahogy akkor mondták, nem esett nehezére elcsábítani minden lányt, akin megakadt a szeme. Hozzámenni egy fiatal, vélhetően jó családból származó főhadnagyhoz polgári körökben a két háború között még jó partinak számított. De neki eszébe se jutott elvenni őket, fiatal volt és bohém, mint a regényekben a hasonszőrű tisztecskék, éppen csak akártyázás és a veszteség után önmaga főbelövése nem szerepelt a tervei között.

Aztán szolgálat a keleti fronton, ahonnan karcolás nélkül jutott – nem haza, hanem orosz hadifogságba. Tiszti rangjelzéseit eldugta, talán ezért élte túl ezt is, és jelentkezhetett itthon a Magyar Néphadseregbe, ahol éppen hiány volt az előző rendszerben kiképzett, de a szovjethatalmat szolgálni kész tisztekből. Úgy látszott, a háború és a fogság alatt megkeményedett, fegyelmezett és kötelességtudó férfivá érett, aki feltétel és gondolkodás nélkül tesz eleget felettesei elvárásainak. Ám ez csak élete egyenruhában töltött szakaszaira vonatkozott.

Feleségül vette Klárit, aki vidéki tanítónő volt, diakonisszáknál nevelkedett, ennek megfelelő naivitással megáldva. Gyönyörű nő volt, nem csoda, hogy megakadt rajta Albert szeme. Ő pedig természetesnek vette, hogy férjének néha a laktanyában kell töltenie az éjszakát, vagy ha hadgyakorlat van – az imperializmus támadásra készül a béketábor ellen –, hosszabb időre is eltűnhet otthonról. Aztán, mikor megszülettek a gyerekek, egyre gyakrabban és hosszabb időre vezényelték gyakorlatokra – a parancs az parancs, drágám, nem tehetek róla –, míg egyszer csak kibökte, hogy van valakije, és válni akar. Klári tehetetlen volt.

Az idősebb Albert többször is lendületet vesz, amíg botjába kapaszkodva fel tud kelni a fotelből, hogy reggelizni induljon. Fél nyolckor, ekkor van a reggeli ideje. Pontosan, mint mindennek az életben. Az asztalon ugyanott kell állnia a tányérnak, késnek, villának, szalvétának, a tea pedig nem lehet sem hidegebb, sem melegebb a megszokottnál,különben szemrehányó szavakkal illeti Ágnest, a gondozónőt. És persze egyedül étkezik. Hosszú percekbe telik, amíg a konyháig botorkál a félhomályos folyosón. Ha nagyobb fényű izzót csavarnak be a kiégett helyett, szóvá teszi, hogy elvárja a takarékosságot. Botja mint végelgyengüléses metronóm kopog végig a kövön. Ágnes most először két személyre terít, kétfelé osztja a rántottát, nagyjából úgy, hogy négytojásnyi kerüljön a fiatalabbnak és háromnak megfelelő mennyiség az idősebbnek szánt tányérba. És várja, mi fog történni.

A másik Albert, a régebbi házrész nappalijának lakója, tanár volt, és még csak nyolcvanéves, ami miatt az idősebb Albert utálja és féltékeny rá. Életkora miatt megúszta a háborút, még levente sem volt – újabb rossz pont –, viszont minden iskoláját kitűnő eredménnyel abszolválta, beleértve a matematika–fizika szakot is. Nagy jövőt jósoltak neki professzorai, de ötvenhat közbeszólt. Az egyetemi diáktanács tagjaként nem kellett egy lövést se leadnia, egy benzinespalackot se orosz tankra dobnia, hogy nyolc évet kapjon, amiből hatot le is húzott. Utána évekig temetőőr volt valahol vidéken – talán itt lett olyan hallgatag –, mire tanári állást kapott a városban. Abban az iskolában – csak általánosban – kapott állást, ahol Klári tanított. A csaknem tíz évvel fiatalabb férfi részéről első szerelem volt, az elhagyott fiatalasszony számára inkább elégtétel, és talán bosszú is. Hamarosan összeházasodtak. Hogy miféle vonzások mágneses, átláthatatlan pókhálószövevénye vonzotta oda a két azonos nevű férfit, megfejtetlen titok. Ha Jánosok vagy Ferencek lettek volna, semmi meglepő nem lett volna az egészben, így pedig – ahogy a 

fiatalabb Albert kiszámolta a magyarországi férfinevek statisztikája alapján – egy a sok millióhoz az esély, azaz majdnem annyi, mintha egy tolldíszes indián szállna fel a pesti hatos villamosra. Odaköltözött hát a nagy házba, és felnevelte a magáé mellett az asszony gyermekeit is. Vagy inkább csak hagyta felnőni őket, nem szólt bele semmibe. Fiatalon sem túl sok minden érdekelte a tudomány aktuális eredményein túl, de ahogy teltek az évek, egyre zárkózottabb lett.

Az idősebb Albert, akit a gondozónő csak papának szólít, az asztalfőre ül, és várja, hogy kiszolgálják. Mint aktív korában, amikor mindenki a parancsait leste. Nem számít arra, hogy szabályos keretbe zárt életét ma rendkívüli esemény fogja megzavarni.

Az évek folyamán az őrnagyi rangig jutott, a minisztériumban lett valami civilek által megfoghatatlan nevű és feladatú alosztály főnöke, és nem sokra becsülte az egyenruha nélküliek világát. Egyedül otthon nem tudott parancsnokká lenni: negyedik, egyben utolsó felesége az első házasságából származó lányával együtt az évek alatt mindenéből kiforgatta. Tehették, hiszen a férfi annyi parancsot, utasítást és egyéb, hivatalos papírt írt alá naponta, hogy már meg se nézte őket, csak aláfirkantotta a nevét és rendfokozatát – az utóbbiról soha el nem feledkezve, pedig a neve is elegendő lett volna. A nevezett leány sokáig külföldön élt, „spanyolban", saját elmondása szerint divatszalonja volt, míg mások tudni vélték, hogy luxusprostiként kereste a kenyerét, ahol, amint faluhelyen mondanák, „jól kitanították". Aztán egyszer váratlanul hazatért, és hozzálátott mindent a saját nevére íratni.

Az őrnagy, úgy látszik, nélkülözhetetlen alkatrésze lett a hadügy gépezetének, így nyugdíjasként is hivatalában maradhatott, egészen addig, amíg hanyatlásának jelei már a miniszternek is szemet szúrtak. Nyolcvanöt évesen küldték végleg haza.

Gyerekei évente kétszer, a nyári és téli iskolai szünidőkben töltöttek nála egy hetet – egészen a legutóbbi feleség színre lépéséig, aki ezt a leghatározottabban ellenezte. Apjuk később is csak futó, fél dél-

előttnyi látogatásokon fogadta őket, a hadügyminisztérium civil látogatók számára fenntartott fogadószobájában, majd a nej halála után nem sokkal hivatalos felszólítást kaptak fent nevezett, ám már korántsem ifjú leányzótól, hogy vigyék az apjukat akárhová, mert övé a lakás, és nem óhajtja a továbbiakban ott látni. Más megoldás nem lévén, így került az idősebb Albert közös lakásba a 

fiatalabbal. A volt főtiszt, majdhogynem egy szál ruhában, mert már semmi sem az övé. Egy vén fa átültetése, ami a közmondás szerint sem sok jót ígér, de hátha mégis, majd jól elbeszélget a két öregember. A fiatalabb, aki Klári halála után a lakást örökölte, és az öreg, aki a nagyszülők üresen álló szobájába került, és akiben talán halványan átderengett a demencia sűrűsödő fátylain, hogy egykor ő élt ebben a házban. Két férfi, egyetlen kapcsolat közöttük a halott feleség. Bizonyos értelemben jelen van a teste is, már ami megmaradt belőle a hamvasztás után, a fiatalabb Albert ugyanis nem akarta urnasírba tenni, hazavitte, ott áll a vörösbarna, aranymeanderes urna a komódon. Két öreg, egy gondozónő és a már szintén nem túl fiatal gyerekek, akik esténként meglátogatják őket, udvariasan megtudakolva, minden rendben van-e. Amire az idősebb Albert azt válaszolja, hogy persze, hamarosan behozza a gondozónő – akinek nem tudja megjegyezni a nevét – a gyógyszert, aztán megy lefeküdni. A fiatalabb Albert többnyire nem szól semmit. Nézi a tévét, ez az ablak, amin, ha nem is tud kimenekülni, de elhitetheti vele, hogy valahol máshol van. Ahol nem nézik le, mert nem viselt aranyozott, tölgyfalombos váll-lapokat. Mert az idősebb Albert vagy nem áll szóba vele, vagy élhetetlen dilinyósnak nevezi, hiába próbál beszélgetést kezdeményezni valami könnyű és semleges témáról. Talán csak jólneveltségből teszi, talán hogy közös magányukat oldja – ki tudja? Klári emléke pedig ott van, ott lebeg, mint egy kimondatlan mondat, egy lánc, ami összeköti, ugyanakkor szétválasztja őket, és ezen már egyikük sem tud változtatni.

Közben, pár perc késéssel, a fiatalabb Albert is megjelenik az ajtóban, megtorpan, látja, hogy a másik már ott ül. Nem szól, csak áll. A gondozónő invitálja, üljön csak le, reggelizzenek együtt nyugodtan. De ő se nyugodt, ez az első, hosszas gondolkodás után kitervelt csel, hogy a két öreget összehozza. A rántotta, hét tojásból. A két férfi némán, tányérjába meredve eszik. A fiatalabb, a békesség híve, bár ő van itthon, félénken igyekszik magát olyan kicsire összehúzni, amennyire csak tudja, mintha ott se lenne. Az idősebb, a befogadott, dühösen falja az ételt, a kenyeret is csak tépi, szétmorzsálja. Majd feláll, a botját, mint marsallbotot a levegőbe emelve – közben az asztalnak támaszkodik, hogy el ne essen – reszketeg, de ellentmondást nem tűrő hangon közli Ágnessel: „Megkövetelem, drágám, hogy ez többé ne forduljon elő! Megértette?"

Ágnes nem szól, csak elhatározza, hogy holnaptól, még ha nehezére esik is, a jó irányba, az óramutató járása szerint fogja kavarni a rántottát.

 

Grafika: Kustán Roland

Folytatásos regényünket a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!