Radír

2017.03.23. 08:00

Magyar Radír 2016: Mocsai Zsuzsanna - Azúraháznál

A Magyar Radír 2016 Országos Szépirodalmi Pályázaton 10. díjat nyert mű.

Anyujával élt. Ő hívta így. „Anyummal voltunk Budapesten", akkor még eseménynek számított felutazni a fővárosba a skandináv lakberendezési áruházba. Kilencéves volt, amikor elköltöztek a panelből és az apjától. Anyuja és a Mamika tényként közölték, hogy a továbbiakban hármasban élnek, mert nincs szükségük férfira nyűgnek. „Apád is csak egy műveletlen teszetosza." A szó jelentését nem ismerte, de a hangsúly alapján úgy ítélte meg, ez valami súlyos, megjavíthatatlan hiba lehet. Hatalmas gombócot érzett a torkában és szaporábban vert a szíve, ha arra gondolt, hogy Apu hatalmas tenyere soha többé nem érinti a hátát elalvás előtt, miközben kiveszi feje alól a könyvet. A három grácia! – ez volt az új jelmondat, erőltették a jókedvet. 


Mamika belvárosi tanácsi lakása tulajdonképpen egy hatalmas szobából és sötét mellékhelyiségekből állt, de Anyuja értett a rendezéshez, könyvespolcokkal térelválasztott. Ő kapott egy kuckót, nem volt többé saját szobája. Mégis kezdte élvezni az új szereposztást, nőként kezelték, végre magára kenhette Mamika beszáradt, színét vesztett piperéit, botladozott a kopogós cipőkben. Anyujával karöltve korzóztak a városban erős kritikával mérve mindenkit. Otthon Mamika kényeztette őket. 


Ősszel történt, hogy Pali bácsi, a ház mindenese – és Mamika utolsó udvarlója –, aki nem tudott nemet mondani, előzetes betegeskedés és bejelentés nélkül meghalt. Hátrahagyott pár olajozandó zárat, megerősítendő zsanért és a felnőtt fiát, aki nem akart az örökébe lépni és a ház özvegyasszonyainak szolgálatába állni. Inkább felszámolta a háztartást, búcsúzóul hozzájuk is becsöngetett és zavarodottan Mamika kezébe adott egy kis cserepet benne a növénykével, melyet Pali bá’ szaporított. Talán érezte, hogy Mamika is elveszített valamit. Talált! Mamika hangja elcsuklott, de így is rögtön beazonosította: Ficus elastica! Mamika tartott néhány növényt, de csupán megszokásból: Dieffenbachia, Sansaveria, futónak Cissus rhombifolia, Ceropegia és talán Asparagus. A szobanövényeket kizárólag latin névvel illette. 


A Ficus elastica többre volt hivatott. Mamika megszemélyesítette: kezdetben ficsúrnak, fejlődésnek indulva úrfinak szólította, majd mikor elérte az 1 méteres nagyságot: Úr lett. Ennek megfelelő bánásmódban részesült. A tápláláshoz a helyi gyógyvíz műanyag palackokban sorakozott az előszobában. Egy idő után gusztustalan zöldessárga bevonat tette átláthatatlanná az edényeket, de Mamika ragaszkodott ezekhez. Semmit nem adott ki a kezéből, 2–3 naponta locsolta a méltóságost, az esetleges túlöntözéstől félve szívószállal tüntette el a pangó vizet. A megfelelő páratartalom biztosítására folyton párologtatott a szobában és hónapokig kereste az ideális, huzatmentes helyet számára. A Ficus gyorsan cseperedett úrfivá, sorra hozta harsogó zöld, valószínűtlenül fényes leveleit. Szinte percek alatt bújtak ki a levélhajtások a kis piros burkokból. Mint David Attenborough természetfilmjeiben a gyorsított filmkockák. Mamika mindig naprakész volt a levelek számát illetően. Anyuja és Ő az első években csak csodálhatták ezt az isteni teremtményt, amely azonban kiszorította őket Mamika szívéből, majd lassan abból az egyetlen szobából is, amelyen mindannyian osztoztak. A Ficusnak kellett a figyelem, a fény és az élettér. Évente majd fél métert nyúlt. Tavasszal Mamika a kézműves meteorológiai előrejelzés alapján tudományosan kiválasztotta azt a napot, mikor Ficus Urat az erkélyre költöztették. Gyorsan túlnőtte gazdáját, hárman kellettek a művelethez, Mamika koreografált és adta a vezényszavakat: emelni, dönteni, csúsztatni, fordítani, tolni, átbillenteni! Odakint felszabadították az összekötött ágakat, majd Mamika nekilátott a vegzálásért kárpótolva permetezni és simogatni a leveleket, miközben magázódva társalgott az Úrrá lett házi kedvenccel. Anyuja meg Ő ilyenkor leszaladtak a közeli cukiba és somlóival jutalmazták magukat. 


Az erkélyt belakó pompázatos Ficus elastica látványossággá vált, sőt, városképi jelentőségűvé. A lokálpatrióták számon tartották és az enyhe idő beálltával tekintetükkel keresték a III. emeleti erkélyen. Egyesek fejében horrorfilm forgott az erőtől duzzadó, lakásban tartott fenevad Ficusról, amely átvette a hatalmat az emberek felett és belőlük táplálkozik. Karácsonykor nem állítottak fenyőfát – méltatlan lett volna örökzöld társához –, a Mennyből az angyalra a Ficust állták körbe. Mamika és Anyuja szertartásosan, áhítattal bámulták és dicsérték az Urat. Ő nem tudta ugyanezt érezni, tűlevek illatára és felfüggesztett zselés szaloncukorra vágyott. Mamika ugyan engedélyezte, hogy vékony aranyfonalakkal díszítsen, de azok észrevehetetlenné váltak a mindent felülmúló zöldben és egyáltalán nem emlékeztették a régi karácsonyokra. A Ficus elastica nagykorúvá, azaz több mint kétméteressé fejlődött, megkapta a hatalmas növénydézsát, amelyből többé nem kellett átültetni. Viszont ezzel egy időben Mamika egészségi állapota rohamos hanyatlásnak indult. Kivonulásra készült, mint aki elvégezte a rászabott feladatot. Néhány hét alatt elfogyott belőle az erő és a szó is. Az Úr közelében gubbasztott, majd már felkelni sem bírt. Egyik hajnalban arra ébredtek, hogy hangosan beszél. De nem búcsúzkodott, nem árulta el titkait, nem kért bocsánatot, nem érzékenyült el. Csak a kötelező növényápolási teendőket vette sorba, amelyekkel az Urat kell szolgálni, rendületlenül, annak megelégedésére. Erre eskette meg őket.


Mintha nem tudták volna maguktól is! Anyuja zokogott, Ő inkább dühös volt Mamikára. Az utolsó pillanatig várt egy szóra, vagy mert az nehéz, egy érintésre, mozdulatra, egy szemrebbenésre, mosolyra, összenézésre, amellyel talán feloldódhatott volna az a sokévi érzelmi mellőzöttség és szeretetínség, amivel Őt büntette. Elvégezte a közgazdasági szakközepet, nem gondolt továbbtanulásra, senki sem biztatta. Anyuja is ilyen iskolát végzett, ezzel könnyű elhelyezkedni, mondta mindig, bár neki egyetlen munkahelye volt, egy nagy állami vállalat, amely később vegetáló kft.-vé zsugorodott. Ő is talált munkát, egy könyvelőirodában. Társasága néhány hozzá hasonló zárkózott barátnőből állt, akikkel infantilisen vihogtak, nagyokat hallgattak, néha megnéztek egy filmet a moziban, aztán mindenki visszafordult magába. Ő Anyujával képzelte a közeljövőt. Buszos utak, színházbérlet, kultúrprogramok, kizárólag márkajelzéses ruhák a turkálókból. Egymás magányos társai voltak, de nem vágytak többre. 


Mamika halálával Anyuja megváltozott. Egyszer munkából hazaérve Anyuját hálóingben találta, nem ment dolgozni. Sosem hallotta még tőle, hogy nincs kedve. Csak így, magyarázat nélkül. Ő próbált segíteni, értette, hogy Mamika elvesztése megviseli Anyuját, de nem érezte, mekkora a baj. Anyuja fél év elteltével sem lett jobban, a munkahelyére bejárt, késve, napközben elkéredzkedett, de elfelejtett visszamenni. Az üzemorvostól Anyuja beutalót kapott a pszichiátriai gondozóba. Nem vette zokon, nem volt benne semmi ellenállás. Ő kísérte el, elfogadta, hogy Anyuja kimerült idegileg. Anyujánál major depressziót állapítottak meg, amit az elhúzódó gyásszal magyaráztak. Anyuja a szakirodalomban leírtaknak megfelelően életunt, kedvetlen, lehangolt, céltalan, reményvesztett hangulatot produkált. Az alvási ciklusai felborultak és az étkezési szokásai is megváltoztak. Anyuja mégis hitt az orvostudományban, az orvostudomány nem hitt benne. Gyógyszereket kapott: az egyik javította a hangulatát, de a másiktól olyan álmossá vált, hogy az ágyból sem bírt kikelni. Idővel a kapszulákat, bogyókat, tablettákat ömlesztve tárolta a komódfiókban és véletlenszerűen választott közülük. Ő vissza akarta kapni az Anyuját. Végtelen türelemmel viselte el, mindent mellőzve sietett haza hozzá, karon fogva tuszkolta ki a levegőre, színházi előzetesekkel és utazási fotókkal próbálta felrázni az érdeklődését. Talán túl erőszakosan, mindenesetre oda jutottak, hogy Anyuja a lakást sem hagyta el többé. Egyszer Ő is dührohamot kapott, ordibált Anyujával, aki kétségbeesve a komódra mutatott, hogy vegyen be Ő is egy pirulát. 


Minden megváltozott, de Anyuja egyetlen feladatot továbbra is rendületlenül ellátott, gondozta az Urat. Ebben nem zavarta a hangulatingadozás, ehhez nem volt fáradt. Anyuja senyvedett, a Ficus fénykorát élte. Tombolt benne az életerő, a nagy belmagasság ellenére a plafonig kúszott. Anyuja mániákusabbá vált, mint Mamika, több adatot tartott fejében az Úrról, mint az egész világról. Ő lassan szembesült azzal, hogy Anyuja a megmaradt aktivitását a Ficusnak szenteli, és ezzel jut ahhoz a minimális örömhöz, ami egyáltalán életben tartja. A felismerést követően nem hadakozott vele, de érezte, elvesztette és Ő is elveszett. Elteltek az évek mozdulatlanságban. Anyuja megtalálta a békességet a depresszióban. Ő meglátta Anyujában a vigasztalhatatlanságot. Az a nap is ugyanúgy indult, mint a megelőző 364. Anyuja már hajnali 4-kor felkelt, tett-vett, zörgött a szobában, majd vizet forralt a teához. Mindig sokáig hagyta fütyülni a teáskannát, hogy Ő is biztosan felébredjen. Együtt teáztak. Napközben nem beszéltek, mert Anyuja gyakran aludt, olyan mélyen, hogy a telefon csörgésére sem riadt fel. Mikor az irodából hazaért, már a lépcsőházban hallotta a tv-t, amit Anyuja nagy hangerőre kapcsolt, pedig csak főzőműsorokat nézett. A szobában eszméletlen állapotban találta Anyuját. A mentőautóban magához tért, de nem tudta elmondani, mi történt. A rutinvizsgálatok után nem találták szervi okát a rosszullétnek, átvitték a belosztályra. A nagy dózisú nyugtatótól lassan elaludt, Ő pedig aggodalom nélkül eljött a kórházból. Valami földöntúli lelki nyugalom árasztotta el. Ahogy Anyuja a kezét a mellkasához húzta és megsimogatta, olyan közel érezte magához, mint régen. Nem beszélt, de minden rezdülése ragaszkodást, sőt, szeretetet sugárzott. 


Otthon leroskadt Anyuja foteljébe és ekkor tűnt fel neki, hogy az Úr beragyogja a szobát. A Ficus elastica fényesre suvickolt levelei szinte összefüggő tükörfelületet alkottak, amelyben viszontlátta saját magát. Elszédítette a gyönyörűség. Honnan vette Anyuja az erőt ehhez az emberfeletti munkához? Azért csinálta talán, hogy Ő is osztozzon vele az Úr csodálatában? A telefon hangjára ocsúdott. A kórházból hívták, Anyuja meghalt. Megkapta a választ, a mestermű Anyuja ajándéka volt. A gyászjelentést betetette a helyi napilapba, mert attól rettegett, hogy a temetésen is ketten lesznek, Anyuja meg Ő. Nem ismert rokont, akit értesíthetett volna. 

A temetés előtti napon iszonyú émelygés fogta el, talán a gyerekkorában növesztett gombóc akarta elhagyni a testét. Sosem csinált ilyet, a vécékagylóba hajolt és meghánytatta magát. Szinte megkönnyebbült. Elszaladt a gazdaboltba, vett néhány apróságot. Gumikesztyűt húzott és munkához látott. Létrára mászott, akkurátusan felülről haladt lefelé, fűrészelte az ágakat, darabolta a törzset. Fröcsögött a tejnedv, mint egy szürreális mészárszéken. Módszeresen szétválogatta a levágott részeket, a haszontalan nyesedéket tovább aprította, kötegelte. Hajnali 2 óra volt, mire végzett, a hulladékot aközeli park bokrai alá hordta le, többször kellett fordulnia. Még a sűrű, áthatolhatatlan gyökérszövedéket is kikaparta a dézsából, ez volt a legnehezebb, kapaszkodott, könyörgött az életért. A szertartásra többen jöttek el, mint amire számított. Anyuja egykori kolléganői – ezt csak onnan tudta, hogy bemutatkoztak neki – és pár lakó a házból, akik már a Mamika temetésén is statisztáltak. Polgári búcsúztatást kért, hogy ezzel oldja tehetetlenségét. A néhány perces beszéd alatt azonban minden jelenlévő figyelmét magára irányította a méternyi átmérőjű, a hatalmasságával oda nem illő, de lenyűgöző, harsányzöld, vakítóan csillogó koszorú és a díszszalagon összefolyt betűsor: BÚCSÚZIKAZÚR.


A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!