Hatvan éve menekült el Tibetből a dalai láma

A világ tetejének is nevezett Tibet a Föld legnagyobb, 4900 méter átlagmagasságú, de ritkán lakott magasföldje. A vándorló, állattenyésztő és időszakosan földművelő tibeti népről és királyaikról a 6. századig alig maradtak fenn források. A Tibeti Birodalom megalapítása a 7. században élt Szongcen Gampo nevéhez köthető, aki megteremtette az indiai mintán alapuló írásbeliséget, és létrehozta országa katonai szervezetét. Miután birodalmába olvasztotta az északkeleti Kuku-nor tó környékét és nyugaton a Tarim-medencével együtt a Selyemút egy részét is, Tibet regionális nagyhatalommá vált. Gampo a helyi arisztokrácia soraiból választott feleségei mellett - politikai okokból - Kínából és feltehetőleg Nepálból is vett nőül hercegnőket.

A tibetiek e házasságok révén kerültek közelebbi kapcsolatba a buddhizmussal, amelyet államvallássá Triszong Decen király tett a 8. század végén. Kína és Tibet közös történetét a kezdetektől háborúk, diplomáciai tárgyalások és érdekházasságok kísérték. A 822-ben kötött béke megerősítette Tibet hatalmát Kanszu és Szecsuan nyugati része, illetve Kelet-Turkesztán felett. A 13. században a Kínát meghódító mongolok a hercegségekre szakadt Tibetet is fennhatóságuk alá vonták, de vallását nem üldözték, sőt maguk is buddhistává váltak. A mongol eredetű Jüan-dinasztia 1368-as bukása után Tibet függősége megszűnt, ám az ország az egymással vetélkedő buddhista rendek (gelugpa és karmapa), illetve az őket támogató világiak összecsapásainak színterévé vált. Az ötödik dalai láma 1642-ben a mongolok segítségével megszerezte a politikai hatalmat, létrejött az egységes teokratikus állam. Ettől kezdve a dalai lámák számítottak Tibet vezetőinek, bár a tényleges hatalmat nem mindegyikük gyakorolhatta.

A tibetiek 1720-ban a dzsungár-mongol megszállás ellen Kínától kértek segítséget, akik

"felszabadítóként" vonultak be Lhászába.

A pekingi mandzsu uralkodók protektorátust építettek ki, az irányítást a tibeti tisztségviselőkre bízták, de elővigyázatosságból kínai helytartókat (ambán) neveztek ki a lámák mellé, akiknek megválasztását rendeletekkel befolyásolták. Miután 1792-ben a kínaiak sikeresen visszaverték a nepáli gurkák támadását, állandó katonaságot telepítettek Tibetbe. A 19. század folyamán Tibet kénytelen volt a kínai "tiltott ország" politikájának alávetni magát, egyetlen idegent sem engedhettek be. A terjeszkedő britek 1904-ben bevonultak Lhászába, kikényszerítve egy kereskedelmi szerződést, válaszul Kína nyíltan is kinyilvánította fennhatóságát, amit végül a britek és az oroszok is elismertek. Kínában 1911-ben megbukott a császárság, ezután a tibetiek kiszorították a kínai csapatokat. Az 1914-ben Kína, Tibet és Nagy-Britannia által Szimlában aláírt egyezmény de facto elismerte Tibet önállóságát, de a ratifikálást Kína elutasította.

A második világháború idején a japán megszállás ellen küzdő Kuomintang elérte, hogy a szövetséges hatalmak elismerjék hatalmi előjogait a területre. Az igényt az 1949-ben kikiáltott Kínai Népköztársaság is fenntartotta, és 1950-ben hadserege elözönlötte Tibetet, ahol a válságos helyzetre való tekintettel a még csak 15 éves 14. dalai lámát, Tendzin Gyacót hivatalosan is Tibet vallási és politikai vezetőjének nyilvánították. A kínaiak 1951. május 23-án - egy erre a dalai láma által fel nem hatalmazott - tibeti tárgyalóküldöttséggel Pekingben 17 pontos egyezményt írattak alá, amely kimondta, hogy "a tibeti nép visszatér az anyaország, a Kínai Népköztársaság nagy családjának kebelére". A dekrétum többek közt tartalmazta Tibet belső autonómiájának megmaradását és saját politikai rendszerének konzerválását, a dalai és pancsen láma pedig megtarthatta tisztségét.

Néhány hónappal később húszezer kínai katona vonult be Lhászába, és a Kínával való összeköttetés biztosítására utakat, illetve leszállópályákat kezdtek építeni, Tibet keleti részét kínai tartományokba tagolták be. A dalai láma a pekingi hatóságok meghívására 1954-ben részt vett a kommunista alkotmányt kidolgozó parlamenti ülésen, és abba is beleegyezett, hogy tibeti-kínai átmeneti bizottságot állítsanak fel Tibet igazgatására. A tibetieknek azonban csalódniuk kellett, a beígért nagyobb autonómia helyett a "demokratikus reformok" keretében elkínaiasítás, kollektivizálás és régi életformájuk megsemmisítése kezdődött meg.

Az elnyomás miatt gerillaharc tört ki, majd 1959. március 10-én Lhászában is felkelést robbant ki, amely néhány nap alatt az egész országra kiterjedt. A kínai túlerő gyorsan győzedelmeskedett, a két hétig tartó harcokban hivatalos adatok szerint 87 ezer ember halt meg, a megtorlások során több tízezren kerültek börtönökbe és munkatáborokba, alig egy évtized leforgása alatt nyolcvanezer tibeti hagyta el hazáját.

A dalai láma március 17-én éjjel álruhában menekült el palotájából, és Indiában kapott menedékjogot, azóta is Dharamszalában él emigrációban.

1965-ben a kínai kormány létrehozta a Tibeti Autonóm Területet, Amdo és Khám tartományokat Kínához csatolták. A nagy proletár kulturális forradalom" idején a hatezernél is több kolostor túlnyomó többségét lerombolták, felbecsülhetetlen értékű könyveiket tűzre vetették. A dalai láma 1987-ben ötpontos béketervet fogalmazott meg, amit Kína kormánya elutasított, de a színfalak mögött folynak tárgyalások. A dalai láma 1989-ben (nem sokkal a Tienanmen téri vérengzés után) a "Tibet felszabadítása érdekében, minden erőszak elutasításával folytatott tevékenységéért" megkapta a Nobel-békedíjat. Tibet ma már nincs teljesen elzárva a világtól, de a politikailag kényes évforduló közeledtével a pekingi kormány egy hónapra megtiltotta turisták beutazását.