Hany Istók legendája évszázadok óta nem hagyja nyugodni az embereket - Elvarázsolnak a vadonban nevelkedett gyermekek

Egy medve vigyázott rá, állítja az a hároméves amerikai kisfiú, akit egy észak-karolinai erdőben találtak meg kétnapos keresés után. Casey, a gyermek két éjszakát élt túl a fogcsikorgató hidegben, tüskés bokrok fogságában bukkantak rá a mentőcsapatok, nagyon fázott, a ruhái nedvesek voltak, de biztonságban volt. A keresését egy időre fel kellett függeszteni, mert annyira rosszak voltak az időjárási körülmények.

Amikor már minden jóra fordult, a gyerek elmondta, hogy volt egy barátja az erdőben, mégpedig egy medve, aki vigyázott rá. Azt a hatóságok nem tudták megerősíteni, hogy az információ valós vagy a fantázia szüleménye, mindenesetre tény, hogy az észak-karolinai erdőkben rengeteg fekete medve él.

Az Aveyroni vadfi és a bengáli szellemek

Az tehát, hogy mit történt pontosan, talán sosem derül ki, lehetetlennek mégsem gondolja mindenki a kisfiú által felvázolt eseményeket. Bár nagyon ritkán, mégis előfordult a történelem során, hogy gyerekek – ennél jóval hosszabb ideig is – életben maradtak a vadonban.

 Az egyik legismertebb valódi példa Aveyroni Victoré, akinek történetét filmben is feldolgozták (A vad gyerek), és amire a fejlődéslélektan kutatásának első, kiváltó mozzanataként szoktak utalni. A fiúról semmi pontosat nem tudunk azonkívül, hogy az 1800-as években egyszer csak megjelent egy francia paraszt birtokán, és zöldséget lopott tőle. Teljesen csupasz volt, ami egyáltalán nem zavarta, viselkedése pedig egyértelműen egy állatéra emlékeztetett, az emberi hangra nem reagált. A paraszt nem kergette el, megpróbálta befogadni házába, de a fiú nem tudott beilleszkedni a civilizált közösségbe. Sem ruhát nem akart hordani, sem főtt ételre nem vágyott, ráadásul a meleg szobák biztonsága is teljesen hidegen hagyta. A harmadik szökési kísérlet után tudósok vették kezelésbe, kísérleti állatként bántak vele, akit nem tudtak visszailleszteni a társadalomba: nem aludt ágyban, nem volt hajlandó ruhát felvenni, szükségét ott végezte, ahol rájött, és a hosszú tanítás ellenére sem tanult meg pár szónál többet.

Amala és Kamala, a bengáli ˝szellemek˝ rövid időn belül meghaltak az emberi környezetben.

Épp úgy, ahogy Kamala és Amala sem, a két észak-indiai „szellem", akitől a teljes közösség rettegett, mielőtt kiderült volna, csupán farkasok közt nevelkedő kislányokról van szó. 1920-ban talált rájuk Joseph Singh észak-indiai misszionárius a bengáli dzsungelben egy farkasfalka tagjaiként. A testük emberi volt, de hihetetlen gyorsan szaladtak négykézláb, szemük pedig világított a sötétben. Arról itt sem tudni, hogy kerültek be a farkasfalkába, de annyi bizonyos, hogy az állatok gondoskodtak a kislányokról, beilleszkedtek a falkába, négykézláb közlekedtek, csak nyers húst ettek, aludni pedig a földön szerettek összetekeredve. Látásuk és hallásuk hihetetlenül éles volt, de az emberi érzelmekre és hangokra egyáltalán nem reagáltak. A misszionárius ugyan megpróbálta megtanítani őket beszélni, de csupán kevéske sikert ért el, a civilizációt megszokni képtelen lányok pedig hamarosan meghaltak.

 A boldog végkifejlet csak mese

Maugli és Tarzan történetét talán mindenki ismeri. A vadonban nevelkedett gyermekek végül megtalálják számításukat az emberi világban, párra lelnek, és beilleszkednek a civilizált társadalom mindennapjaiba. Ám ez csak dajkamese, a valóságban a vadonból kiszakított gyermekek képtelenek visszailleszkedni az emberi világba, ami nem csoda, hiszen ahhoz, hogy elsajátítsák az emberi együttélés szabályait, bizonyos fejlődéslélektani időszakokban muszáj emberi környezetben nevelkedniük.

Aveyroni Victor története a filmeseket is megihlette.

Ha vadgyermeket keresünk, nem kell Franciaországig vagy Indiáig rohannunk. 1749-ben itt, Magyarországon, a hansági lápvidéken fogtak furcsa szerzetet a kapuvári halászok. Nyolc-tíz éves gyermek lehetett, kéz- és lábujjai között a legenda szerint úszóhártya feszült, kígyókkal, békákkal, nyers hallal táplálkozott. 1749. március 17-én a kapuvári templomban meg is keresztelték, az István nevet kapta. „A fiú mezítelen volt, puszta füvet, szénát és szalmát falt, nem tűrt ruhát, és ha embert pillantott meg, azonnal a vízbe ugrott, és úgy úszott, mint a hal. Majd egy évig élt a várban, megette már a főtt ételt, viselte a ruhát, és külsőleg is emberré kezdett válni. Alkalmasint a vártól nem mesze folyó Rábába ugrott, és leúszott a Hanyba. Meg se találták soha többé" – vallanak róla a korabeli írások.

 Ő volt Hany Istók, aki gyorsan legendás hírnévre tett szert. Történetét még Jókai Mór is „megénekelte" a Névtelen vár című regényében. „Ember vagy állat? A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arcot rőt, kurta szőr fedi, s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrcimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyílva" – írta róla.

Kikerülhetetlen folklorizáció

Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutató már gyermekként is Maugli történeteit hallgatta nagyapjától, nem csoda hát, hogy felnőttként különösen érdekelte Hany Istók legendája. Több évtizede kutatja a folklóralkotások és a valóság viszonyát, a helyi népballadák valós hátterét, és azt, hogy a népköltészet hogyan, mivé alakítja át őket. Emellett a győri Széchenyi Egyetem Kulturális Mediáció mesterszakán oktatja a szellemi kulturális értékeket, így a „megyerikumokat" – vagyis Győr-Moson-Sopron megye értékeit – is, amelyek közé a Hany Istók története is tartozik.

1576

Tőke Péter győri író - a megszokottól eltérően - izmosként ábrázolta a Hanság fiát.

– Valós alapokon nyugszik a legenda, ahogy általában a balladák is, ám tény, hogy kicsit kiszínezhette, ferdíthette a történetet a népi emlékezet – kezdi a szakértő. – Arról semmit sem tudunk, hogyan került a lápvidékre. Lehetett hansági lápi emberek gyermeke, akik meghaltak, de ugyanúgy az is elképzelhető, hogy csúfsága miatt kitaszították a szülei. Az viszont kevésbé valószínű, hogy úszóhártyái vagy pikkelyes bőre lett volna, valószínűleg egy komolyabb bőrbetegségben szenvedett, ennek a tüneteit hihették a vízi életmód velejárójának az emberek – mondja Lanczendorfer Zsuzsanna, és felhívja rá a figyelmet, hogy már a korában is nagy figyelmet szenteltek a történetének, többen is írtak a korabeli újságban, például a kapuvári plébános is. Később pedig Jókai Mór emlékezett meg róla a már említett könyvében. De készült a legendából kiindulva képregény, irodalmi alkotás, táncjáték Bozsik Yvette rendezésében, vagy éppen gyönyörű Éden földön címmel zenés fantasy a Ghymes együttest vezető Szarka Tamás szerzeményeként, és több szobor, valamint túra útvonal, fesztivál is őrzi emlékét.  – Azért is szépek ezek a legendák, mert a helyi emberek identitását erősítik. A folklorizációnak köszönhetően a történet mindannyiunké lesz, büszkék lehetünk rá, és ápolhatjuk az emlékét – fejezi be a szakértő.

Környezeti hatások

 A tudomány jelenlegi állása szerint nemcsak a környezet, de az öröklés szerepe is meghatározó a fejlődés tekintetében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyik nem lehet erősebb a másiknál. Egy csecsemő utánzás útján tanul, ezért lehet, hogy a vadonban talált gyermekek állati viselkedésformákat mutattak. Ráadásul az sem mindegy, mit mikor próbálunk megtanítani egy gyereknek. Az anyanyelvnek például születése és hatéves kora között feltétlenül jelen kell lennie, különben sosem lesz képes megtanulni beszélni. De a szocializációval sem érdemes sokat várni. Bár egész életünkön át tartó folyamat, a vadonban talált gyermekek példáján látszik, hogy egy idő után mégsem tanulható igazán.