2019.04.12. 09:00
A diktatúra torz csereberéje
Majdnem százezer felvidéki magyart űztek el földjükről a második világháború után. Volt, aki csak egy bőröndöt vihetett magával. A kitelepítettektől még senki sem kért bocsánatot.
A felvidéki magyarok kitelepítése 1947. április 12-én kezdődött. A szlovák–magyar lakosságcsere egész Győr-Moson-Sopron megyét érintette, mi Bakonypéterd, Veszprémvarsány és Románd környékét jártuk be, hogy megszólaltassunk érintetteket. Románd sváb falu volt, Galler Jenő polgármester családja is rajta volt a kitelepítettek listáján. Ők úgy úszták meg, hogy nagyapja a frontról visszaérkezve rövidesen elhunyt. Nagymamája egyedül nevelte fel a hét gyermekét. "Emlékszem, volt sok feszültség a kényszerből ide telepített felvidékiek és a svábok között, akiknek a lakásaikba érkeztek" – fogalmazza meg a gondolatait.
A romándi szőlőben kapálgat Ruisz Oszkár, amikor megszólítom. Készségesen mesél: "Édesapám eltűnt a fronton. Édesanyámmal és három testvéremmel a szintén sváb Gansbergerékhez költöztetett minket a hatalom. Ők ugyancsak hatan voltak, így tizenketten nyomorogtunk két szobában. A helyünkre, apám házába három gyermekkel G. Nagy Ferencék érkeztek, akiket a felvidéki Pozsonypüspökiből űztek át. Sokat nyeltünk és ugyan túléltük, de elfelejteni sosem lehet" – mereng el a múlton.
Ruisz Oszkár családjának házába felvidékieket költöztettek.
Zsernoviczky József hatéves gyermekként élte át a kitelepítést. Úgy emlékszik, hogy Pozsonypüspökiből 600–700 embert telepítettek ki. "Mi gazdagok voltunk, 11 vagonnyi holmit, bútort, mezőgazdasági eszközöket hoztunk át, de apám a csehekhez elüldözött nővére csak egy kistáskát vihetett magával – meséli Zsernoviczky József. – Minket először a Paks melletti Németkérre irányítottak, de a Rákosi-korszak beszolgáltatásai alatt teljesen elszegényedtünk, így végül továbbálltunk a romándi rokonokhoz." Ott a svábok házait kapták meg, ők meg mehettek, amerre láttak; sokan egy pincében húzták meg magukat.
Zsernoviczky József hatéves gyermekként élte át a kitelepítést.
Csehszlovákiából lakosságcsere indokkal 1947-től mintegy 95 ezer embert telepítettek át, 35 ezer magyart, mint "háborús bűnöst". 40–60 ezer főt Cseh- és Morvaországba vittek kényszermunkára, 30–50 ezer magyar a zaklatások miatt menekültként jött át a határon, mindent hátrahagyva. A reszlovakizációs nyilatkozat aláírására 280–300 ezer magyart kényszerített a Beneš-kormány.
A Veszprémvarsányban élő Foglszinger Klára nyolcéves volt 1947-ben, amikor szülei szinte üres kézzel érkeztek meg Romándra egy évvel idősebb nővérével és másfél éves húgával együtt. "Mivel édesapám nem volt hajlandó aláírni a reszlovakizációs nyilatkozatot (mely szerint a felvidéki magyarok valójában elmagyarosodott szlovákok – a szerk.), egy morvaországi kőfejtőbe száműzték volna a családunkat. Annyi szerencsénk volt, hogy február 6-án befagyott a Duna, s rajta 11 másik családdal együtt átmenekültünk a régi Magyarországra, egyetlen lovas szánon hozva értékeinket" – emlékszik vissza. Bakonypéterd, Románd, Bakonygyirót volt kijelölve új otthonukként.
Foglszinger Klára szomorúan teszi hozzá: a 70 éves évfordulón volt egy találkozó Pozsonypüspökiben, ott bizony felvetődött: a második világháborúban meghurcolt népcsoportok mindegyikétől bocsánatot kértek már, kivéve a Felvidékről elűzött magyarokat. "Tőlünk még senki sem kért bocsánatot" – mondja szomorúan.
Várjuk olvasóink leveleit a témában a [email protected] címre, vagy a szerkesztőség címére.
