Diákokkal vonatoztunk Győr felé: a menekültek adták a témát, nem a nyár

˝Figyeld, megjött a menekült!˝ - szólt oda diáktársának egy fiú a mosonmagyaróvári vasútállomáson kedd reggel. Nem igazán értettük, hogy mire gondol, menekültet ugyanis nem láttunk a peronon, csak egy félszegen közeledő helyi fiút.

Nem foglalkoztunk tovább az esettel, akkor ugyanis még lekötött minket személyes drámánk: unokaöcsém fehér ingben, nyakkendőben toporgott, várta már a vonatot, hogy elinduljon győri középiskolás élete felé. Nővérem aggódva állt mellette, azon őrlődött, hogyan ne legyen "ciki anyuka", de legszívesebben azonnal kézen fogta volna tizenöt éves csemetéjét, hogy egészen az iskola bejáratáig kísérje, majd meg is várja.

Ezért voltam én ott. A családban úgy ítéltetett meg, kevésbé gáz, ha én kísérem a fiút a suliig, és többször is elismétlem, mit merre talál, melyik buszmegállóban kell felszállnia, leszállnia. Ám legyen.

Első leckeként a megfelelő helyezkedés fontosságára hívtam fel unokaöcsém figyelmét: kényelmes ülőhelyünk, sőt, bármilyen helyünk elsősorban akkor lesz, ha a vonat úgy fékez le, hogy az egyik ajtó előttünk áll meg. Mert Mosonmagyaróváron már csak ilyen állapotok uralkodnak: a 6.40-kor és 7.05-kor Győrbe induló vonatokra rengetegen várnak, már a peronon kezdődik a tülekedés a szabad helyekért. De ma még annyira nem volt durva a helyzet, sőt, egészen simán ment minden.

Kedden még nem volt annyira tele a mosonmagyaróvári vasútállomás reggel, a 6.40-es vonatra várva.
 
A vonaton éppen arról faggattam unokaöcsémet, hogy mi jár a fejében, - mert az izgulásnak a legkisebb nyomát sem mutatja soha-, mikor meghallom egy fiatal hölgy felháborodott hangját. Bár a zakatoló, régi kék vonat több szóvéget is elnyomott, de a hangosan előadott történetének a lényege az volt, hogy egy menekültekkel teli vonaton utazott, a zsúfoltságban a ˝koszos, büdös menekültek˝ miatt szinte a "falra préselve", miközben azok ˝bámulták őt˝. A mellette ülő lány így kontrázott: ha bekeni az arcát sárral és piszokkal,  biztos rögtön több joga lesz. Ezután még háromszor ütötte meg a fülemet, különböző irányokból a vonaton, hogy ˝menekült˝. 

A mi környezetünkben senki nem beszélt a nyári élményekről, nem pletykáltak a tanárokról, egyáltalán semmi olyan nem hangzott el, amire a vakációból visszatérő diákok esetében gondolna az ember. Persze, nem tudhatom, a többi kocsiban mi volt a téma. 

A győri vasútállomásra érve aztán újabb löketet adhatott a menekültezésnek, hogy a peronon a Készenléti Rendőrség néhány tagját lehetett látni.  Menekültekkel akkor (7.10 körül) nem találkoztunk, de nem az állomás főbejáratát használtuk. 

Az 5-ös buszra szállva, Kismegyer felé 11 perc alatt eljutottunk unokaöcsém új iskolájához. Arrafelé nem volt ilyen dugó. A bejáratig kísértem, sok szerencsét, sikert kívántam.

Most pedig remélhetőleg ügyesen megtalálja a hazafelé tartó délutáni vonatot, ami nem késik majd a Keleti pályaudvar történései miatt, vagy nem azért indul később, mert Hegyeshalomban sorakoznak a megállított vonatok. És azt is remélem, első középiskolai napján  nem a menekültekkel lesz elfoglalva hazafelé, hanem az új osztálytársakról, élményekről beszélget majd.