Kult.kom

2011.12.26. 11:14

Watchmen - Egy emberöltőnyi kultusz

25 éve már, hogy megjelent "A KÉPREGÉNY" első része. Alan Moore és Dave Gibbons olyat alkottak, amiről ennyi év távlatában is csak elismerően és tisztelettel lehet beszélni.

Számtalan díj és a belőle készült film is mutatja, hogy a Watchmen nem véletlenül szerzett ekkora hírnevet.

A "képregények" több évszázada jelen vannak az emberiség történelmében, vegyük akár a középkori kódexek lapjait illusztráló mesés képeket, vagy akár az ókori kultúrák templomait és dísztárgyait dekoráló műremekeket. Nem újkeletű dologról van tehát szó, azonban a mai értelemben vett "hagyományos képregény" csak a XX. században jelent meg.




A modernkori képregények 1933-tól léteznek, ugyanis ebben az évben adták ki először külön füzetekben a "kilencedik művészet" első részeit (eddig ugyanis csak kis "csíkokban" közölték őket az újságok hasábjain). Számos híres és kedvelt karakter jelent meg a kezdetektől, olyanok, mint Batman, Superman, Flash, de napestig sorolhatnánk az ismerős hősöket.

A képregények a popkultúra részeivé váltak, mindennapos szereplők az emberek életében, rengetegen szeretik őket, sokan rajongással viseltetnek irántuk.

Azonban hiába a -esetünkben a mostani művek- több évtizedes jelenlétük, a tömérdek "fan". A legtöbb ember ugyanis viszonylag érdekes, de semmiképp sem tartalmas és értékeket felvonultató, egy gyengébb könyv színvonalát is elérni képtelen, gyerekes dolognak tartja a képregényeket.

Ez a megítélés annyira téves, mint azt állítani, hogy a nemes penész egy nagyon előkelő valami. Nyilván abban igazuk van a műfaj alulértékelőinek, hogy valóban léteznek olyan egyszerű alkotások is, mint a bot, melyeket jobb elkerülni vagy figyelmen kívül hagyni.

Ám ne feledjük el, hogy ez minden művészeti ágra igaz. Viszont ha vannak gyenge, felejthető és lényegtelen alkotások, akkor logikusan következtetve egyértelmű, hogy léteznek igazi mesterművek, unikumok, melyek képesek elkápráztatni még a legelszántabban makacskodó laikusokat is. Jelen ajánlónk alanya a 12 részes*, a DC Comics berkeiben készült Watchmen pontosan egy ilyen darab.

Mindenféle felesleges kertelés nélkül leszögezhetjük, hogy az említett mű a képregények egyik etalonja, valódi ínyencség. Egy olyan kuriózum, mely képes a legmegátalkodottabb képregényelítélőt is "jobb belátásra bírni", hogy igenis ez a műfaj is rendelkezik gyöngyszemekkel, melyek annyira addiktívak, hogy senki életéből nem maradhatnak ki.

"A becsület akár a sólyom: néha jobb, ha csuklya takarja"

1985-öt írunk, egy alternatív idősíkbeli Amerikai Egyesült Államokban, ami látszólag teljesen olyan, mint az általunk ismert, azt a tényt leszámítva, hogy a törvény betartására nemcsak a rendőrök törekednek. Ebben a világban ugyanis erősen dívik a "szuperhős-szakma", a jól ismert jelmezbeöltözős-rosszfiúkat elkapós-a rászorulókat védelmezős.

Vagyis csak dívott, amíg a kormány egy rendelettel jó-pár éve törvényen kívülinek nem nyilvánította az e tevékenységet űzőket - természetesen ez a rendelet sem szabott gátat annak, hogy páran továbbra is az utcákat járják maszkban és álruhában, készen arra, hogy bármikor lesújtsanak oda, ahova kell.

Az Egyesült Államok fejeseinek azonban jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy öntörvényű igazságosztókat hajkurásszon, ugyanis a hidegháború több éve borzolja a kedélyeket, ami nem éppen baráti kapcsolatot jelent a Szovjetunióval.

A két szuperhatalom pár lépésre van attól, hogy nukleáris tartalommal töltsék fel egymás légterét és atommal hintsék be a másik földjét, a feszültség szinte kézzel tapintható, az ellentétek parázsként fűtik a két fél számára fojtogatóvá vált levegőt, amit szerintük csak a másik "kiiktatása" tesz újra éltetővé.

Történetünk 1985. október 12-én veszi kezdetét, mikor Edward Morgan Blake éjszaka vörösre festi a lakása előtti járdát. Sajnos nem saját akaratából és nem is festékkel, hanem a saját vérével, miután egy ismeretlen elkövető jobbnak látta kihajítani az ablakon.

A durvaságtól eltekintve nem tűnik túl fontosnak a bűntény, azonban mindjárt érdekesebb lesz a dolog, miután az egyik - még aktív - jelmezes hős, a bűnözők által rettegett és gyűlölt Rorschach még a gyilkosság napján nyomozásba kezd és felfedezi, hogy Blake nem volt más, mint a kormány bérence, a Komédiás nevet viselő maszkos igazságosztó.

Pontot tettek tehát a vicc végére, azonban Rorschach tudni szeretné, hogy mi vagy ki áll a háttérben, főleg azért, mert egy, a maszkos igazságosztók ellen irányuló támadást gyanít az eset mögött.

Figyelmezteti a többi igazságosztót, Dan "Éji Bagoly" Dreiberget, aki régen társa volt a bűnüldözésben; Adrian "Ozymandias" Veidt-et, a világ legokosabb emberét, aki mentális tudása mellett lenyűgöző erővel és akrobatikával rendelkezik; valamint a fiatal Laurie "Selyemkísértet" Juspeczyket és Dr. Manhattant, aki a világ legnagyobb szuperhőse, emberfeletti képességekkel (az egyetlen igazi "superhero" a képregényben).

A többi maszkos hős nem veszi túl komolyan a kissé paranoiás Rorschach figyelmeztetéseit, azonban nemsokára kiderül, hogy bizony mégsincs minden a legnagyobb rendben, valami készülődik, valami, amit csak a szuperhősök állíthatnak meg.

A leírtakból jól látszik, hogy Alan Moore egy igencsak valós alapokon nyugvó történetet írt meg 25 évvel ezelőtt. A kétpólusú világ megjelenítése a műben nagyban felnagyítja a történéseket, folyton azt érezzük, hogy olyan dologról van szó, ami nem egy várost vagy egy országot érint, hanem az egész világot.

Méghozzá egy olyan világot, amely bűnnel, fertővel, az erkölcsök elkorcsosulásával, a normák eltiprásával van teli, ahol bár a fejlődés folyamatos, ezzel szinte egyenesen arányos az emberek jellemének a csorbulása, a gonoszság, a gyűlölet és széthúzás.

A Watchmen világa tehát olyan fenyegető, kegyetlen és már-már félelmetes, mint a kor, melyben játszódik. Ilyen körülmények között kell a maszkos igazságtevőknek, az "Őrzőknek" tevékenykedniük, megmutatniuk, hogy nem minden esett áldozatul a romlottságnak és a bűnnek.

Azonban a jó és rossz megjelenése a műben korántsem olyan egyértelmű, mint mondjuk egy tündérmesében, ahol a bátor királyfi mindig a megtestesült jóság, a hétfejű sárkány pedig a gonosz. A Watchmenben a karakterek mindegyike rendelkezik pozitív és negatív vonásokkal, ami, ahogy az lenni szokott, szereplőnként eltérő mennyiségben van jelen.

Viszont a jó és a rossz közti határok nem különülnek el markánsan egymástól, mint ahogy azt a legtöbb történetben megszokhattuk, sokkal inkább homályosak, ugyanis a becsület útján igyekvő szuperhősök se maradéktalanul makulátlanok, ahogy a romlottság felé hajló ellenségeik se a velejükig gonoszak.

Vegyük például Rorschachot, aki az egyik legegyedibb szereplő a képregényben. Igazi könyörtelen bűnüldöző, aki fekete-fehérben látja a dolgokat: aki a legkisebb bűnt is követi el, bűnhődnie kell, ezt a nézőpontot vallja és mindent elkövet, hogy nézeteit nyomatékosítsa is, ha kell egy jól irányzott bordatöréssel.

Harca a rossz ellen követendő példaként van jelen mindenki számára, azonban könyörtelensége és a sokszori indokolatlan testi fenyítései a legtöbb esetben is legalább megkérdőjelezhetőek - főleg egy olyan embertől, aki egy jobb világért harcol, legalábbis elméletben.

Na igen, a "jobb világ". Rorschach eléggé pesszimistán és borúlátón látja a világot: romlottan, vérrel, bűnnel és káosszal telve, ami csak arra vár, hogy ő és a hozzá hasonlók rendbe tegyék, megszabadítsák a "lerakódott mocsoktól", bármi áron!

Dr. Manhattan bár segít az embereknek, annyit sem érez irántuk, mint a lábánál futkosó bogarak iránt. Jelenléte kulcsfontosságú: a Szovjetunió egyik fő oka, amiért nem támadta meg Amerikát, az a doktortól való félelem. A volt tudós balesete után - ami emberfelettivé tette - teljesen megváltozott: nem öregszik, szinte halhatatlan és rengeteg mindent ujja egyetlen csettintésével képes létrehozni.

Tökéletes szuperhős vált tehát belőle, azonban közel sem annyira, mint azt ezek alapján gondolnánk. Ilyenfajta "elszakadása" a fajtájától, egyedisége és az, hogy ő az időt nem lineárisan érzékeli, mint mások, hogy úgy látja a dolgokat, ahogy a hétköznapi emberek sose fogják szinte érzelmek nélküli "istenné" tették, aki azonban ahelyett, hogy a szívén viselné az "alárendeltek" sorsát, egyre jobban elhatárolódik tőlük és nem számítanak neki jobban, mint egy porszem a kézfején.

A "sötét oldalról" is természetesen tiszteletüket teszik a műben, azonban elég csak Molochot felhozni példának, hogy lássuk, az eltévelyedettek sem estek menthetetlenül a bűn mocsarába. Bár keveset tudunk meg róla a műben, a volt bűvészből lett drogcsempész és alvilági figura elérve az öregkort nem lett több, mint egy beteges, egyszerű életet élő senki. Bár régen folytatta a piszkos ügyleteit, mára már szinte ugyanolyan ember lett, mint bárki más (még ha később bábként is mozgatják).

Lehet e teljes szívéből gonosz az, aki az ellenségének a temetésére is elmegy, hogy őszintén búcsúzzon el tőle? Nyilván a régi időkben tett aljasságait nem lehet elfelejteni, azonban képes volt változni. Annyira, hogy mikor feltűnik a műben, csak egy szánnivaló öregember, aki jelentéktelenségével figyelmet sem érdemel.

Akinél pedig végképp összemosódnak a határok, az a Komédiás. Edward Blake egy kegyetlen, zsoldosként magát a legtöbbet kínálónak eladó, az erkölcsöt sutba vető ember volt. Azonban mégis maszkos igazságosztóként vált híressé. Számtalan "hőstettet" vitt véghez pusztán a fizetség reményében, ezzel lekötelezve országa kormányát, rengeteg embert ölt meg vagy sebzett meg lelkileg, mégis elmondhatjuk, hogy voltaképp jó ügyért harcolt.

Hazáját szolgálta még ha pénzért is üldözte a bűnt, annak ellenére, hogy a módszerei rettentően antipatikusak voltak. Azonban a Komédiás is csak ember volt, olyan aki képes az ellenfele ágyán elsírni magát azon, hogy mennyire kegyetlen az élet, milyen szörnyű tréfát űz velünk.

Ugyanis ő tisztán látta a dolgokat, még ha ezt gyakran nyersen és durván is hozta a többiek tudtára. Olyannak látta a világot, amilyen az valójában volt. Rorschach-ot idézve: "Blake értette. Viccként kezelt mindent, de értette. Látta a repedéseket a társadalom szövetén... Látta a huszadik század igazi arcát és úgy döntött, ő lesz a tükörképe, a paródiája. Senki más nem látta a viccet, ezért volt magányos."

A szereplőkről elmondható, hogy mind különböznek egymástól, jól kitaláltak és az ember képes gond nélkül beleélni magát valamelyik szuperhős bőrébe, teljesen azonosulva vele, ami sokat számít egy ilyen műnél. Ehhez azonban nem csak a jól összerakott jellemábrázolás, kellett hanem azok a fantasztikusan megkomponált szövegek is, amiket Moore alkotott. Ezzel el is értünk a Watchmen legnagyobb erősségéhez.

A párbeszédektől kezdve a monológokig majd' minden egyes mondat mestermunka, melyekből süt az átgondoltság, az ötletesség. Gyakran olyan szintű mondatalkotást láthatunk, hogy az embernek kedve támad rögtön újraolvasni, miután befejezte azt.

A szövegek hatást gyakorolnak az olvasóra, elgondolkodtatóak, szinte érezni lehet a súlyukat, többségük pedig igen komoly témát érint, legyen az olyan "egyszerű kérdés", mint a bűnözők elleni harc eszközei, vagy több ezer emberi életet érintő, szívet és lelket próbáló döntéshozás.

Az írásos rész kiválósága azonban nem lenne elég - mivel képregényről beszélünk -, ha a képi illusztrációk nem lennének megfelelőek. Dave Gibbons rajzoló is tisztában lehetett ezzel, ugyanis a Watchmen képi világa olyan, mintha egyszerre született volna meg a szöveggel, annyira szoros összhangban van azzal. Gibbons törekedett rá, hogy aki rápillant a képekre, egyből tudja, hogy azok a Watchmenből vannak.

A kilences felosztást követő oldalak mindegyike remekül illik a hozzájuk tartozó szövegrészhez, a megörökített "jelenetek" ürességtől mentesek, továbbá számtalan apró utalást, eldugott érdekességet tartalmaznak, melyeket elsőre talán észre sem vesz az ember. Rengeteg szimbólum, visszatérő motívum található a műben (például a mosolygó "szmájli" arc), melyekre jellemző, hogy a legváratlanabb helyeken bukkannak fel.

Meg kell említeni John Higginst is, a sorozat színezőjének a nevét, hiszen ő keltette igazán életre a lapon lévő rajzokat, sikerült valóban hangulatkeltővé tennie a Watchment.

A sorozat egyik egyedisége, hogy tartalmaz egy "képregény a képregényben" részt. "A Fekete hajó meséi" (Tales of the Black Freighter) egy kalóztörténet, amely 5 számban jelenik meg. A történet egy szerencsétlen tengerész sorsát mutatja be, miután annak hajóját elpusztította a Fekete Hajó legénysége. Az ifjú a támadás után egyedüli túlélőként mindent elkövet, hogy eljusson a falujába, hogy figyelmeztesse szeretteit a kalózok közeledtéről.

Útja során lelki világa rettentő megpróbáltatásokon esik át: halott társai tetemeiből kényszerül tutajt eszkábálni magának, miután pedig megérkezik a faluba, már az őrület biztos jeleit mutatva megöl két szerencsétlen embert, majd nem sok híján rátámad saját feleségére. Elborzadva tetteitől és lelkileg tönkretéve visszatér a tengerpartra, majd miután megpillantja az átkozott kalózhajót, beleveti magát a habokba és a kalózok fedélzetére lép. A Fekete Hajó meséi sok hasonlóságot mutat a mű fő cselekményével, annak szereplőivel.

A másik nagyon ötletes elem, hogy a fejezetek végét egy-egy hosszabb írással zárták le. Mindegyik másmilyen, van, amelyik egy egyszerű aktát tár elénk, egy másik egy újságkivágás, a harmadik egy tudományos irat... Annyi közös bennük, hogy mindegyik közelebb visz minket az egyes szereplők megismeréséhez, felfed belőlük, a múltjukból egy darabot, valamint rendkívül érdekesek.

A mű érdemeit mi sem mutatja jobban, mint a számos elnyert díj, köztük olyanok, mint a sci-fi és fantasy művek közt kiosztott Hugo-díj. A Time magazin "A 100 legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig" című listáján egyedüli képregényként szerepel a 91. helyen.

Továbbá 2009-ben filmre is vitték a Watchment. Az adaptáció eléggé megosztotta a nézőket, azonban többnyire kedvező kritikákat kapott. Meg kell említeni, hogy a készítők próbáltak annyira hűek maradni aképregényhez, amennyire csak lehetett, ezzel valóban a vászonra tudták varázsolni azt, amit egyszer már mások papírra vetettek.

Szinte adta magát a játékadaptáció lehetősége, amire a film elkészülte után került sor. A Watchmen: End is Nigh a debütáló darabja a háromrészesre tervezett sorozatnak. Sajnos nem sikerült annyira jól (IGN: 5,5 pont) mint azt a rajongók várták, a remek alapot képtelenek voltak jól felhasználni, így egy viszonylag üres és lélektelen játékot dobtak piacra, aminek pozitívumai csak a szép grafika, az ideig-óráig élvezetes harc és a jó történet.

Negyed évszázad hosszú idő, ezt tagadni sem lehet. Nehéz olyat letenni az asztalra, amiről évek múlván is beszélnek. Azonban a Watchmen megmutatta, hogy műfajtól függetlenül is lehet maradandót, példaértékűt és nem utolsó sorban elgondolkodtatót alkotni.

Alan Moore és Dave Gibbons művét csak ajánlani lehet mindenkinek, korosztálytól és attól függetlenül, hogy miképp viseltetett a képregények iránt. A Watchmen nem okoz csalódást, remek szórakozást és felejthetetlen perceket fog szerezni annak, aki beleveti magát a szuperhősök eme fiktív, ugyanakkor rendkívül érdekes, komplex és színes világába.

*Magyarországon 3 különálló füzetben jelent meg a 12 rész, melyek mindegyike 4 fejezetet tartalmaz, az eredeti újságok borítóinak a képeivel kezdve azokat.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!